Liliomfi - Szigligeti Ede műve alapján írták a Mohácsi testvérek (Örkény Színház)
Mohácsi János rendező és Mohácsi István dramaturg saját, az eredetit új szereplőkkel, új konfliktusokkal, új sorsokkal megtoldó, na meg amúgy mindenestül áthangszerelő Liliomfija, a maga színházi jelmezekre utaló, egyen-kezeslábasra festett jelmezeivel, színpadi környezetre utaló, félkész díszletével leginkább a színházról magáról szól. Nem csak, mert színészek a dráma főszereplői, és nem csak, mert Mohácsiéknál a Liliomfi vezette kis társulat fennmaradása a szereplők folyamatos színjátékának tétje - de azért is, mert az Örkény előadása egy modell. Modellje annak, hogy mit is vár el a mai kultúrpolitika és közhangulat: mélyen hazafias, operettes, klasszikus, petőfisándoros előadásokat.
Máthé Zsolt, Polgár Csaba és Szandtner Anna - Fotók: MTI / Földi Imre
Spiró György: Príma környék (Pesti Színház)
Spiró György két, saját maga által kijelölt út között lavírozik új drámájában. Az egyik, hogy gondosan kifejtve megírja a mai Magyarország elmúlt huszonvalahány évéből következő állapotait a nagypapa-nagymama és az anyuka-apuka generációk közötti feszültségeken keresztül, mutyizásokkal, gyanús privatizációkkal, gátlástalan pénzemberekkel, öregeik felelősségét ledobni kívánó alig-középkorúakkal. A másik lehetőség, hogy választ egy hangzatos, a fent leírtakat mindössze egy egyszerű, rövid és túlzó felkiáltásban összefoglaló csattanót.
A Príma környék úgy indul, mintha Spiró az előbbi útra lépett volna rá - aztán legkésőbb a második felvonás elején kiderül, hogy az első elágazásnál mégis lefordult a másik irányba. Ez a dráma és a Pesti Színház előadásának legnagyobb problémája: innentől fogva kis túlzással már nincs is szó másról, mint hogy a tucatnyi, egyre egyértelműbb utalás révén a legkevésbé fogékonyaknak is leessen, aminek le kell esni.
Csőre Gábor és Hegedűs D. Géza - Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt
Nyirő József: Jézusfaragó ember (Újszínház)
Egy szélsőjobboldali színházat a jóérzésű közönségnek bojkottálni kellene - én is rossz érzéssel mentem oda. Viszont látni akartam, vajon az Újszínház problémái csak elvi és morális jellegűek-e, vagy a szakmai színvonallal is gondok vannak. Első próbaként a magyar iskolák most még csak ajánlott, hamarosan kötelező szerzőjének, a nyilas parlament tagjának, a nyíltan antiszemita Nyirő József Jézusfaragó ember című drámájából készült értő feldolgozást néztem meg.
Koncz Andrea és Szarvas Attila - Fotók: MTI
Vasárnap 16:48 - Ödön von Horváth A végítélet napja című művét átdogozta Faragó Zsuzsa (Bárka Színház)
A Bárka tegnapra vagy holnapra, Magyarország nyugat-keleti csücskébe, körülbelül Alsó-Istenhátamöge vasúti állomására helyezte át a századelőn élt osztrák-magyar szerző drámáját, ezzel a döntéssel máris sokat elmondva arról, mi a fontos számukra ebből a darabból: az a nagyon ismerős közeg, ahol mindenki a szegénység és a jómód között éldegél, közelebb az előbbihez - de munkája legalább szinte mindenkinek van -, és ahol a kilátástalanság, a kiüresedettség, az értelmetlen napi rutin és az újra meg újra továbbörökített kitörésre való képtelenség már rég elfeledtette az emberekkel, hogy mi is az az életben, amiért talán érdemes élni; hogy mi az az emberben, ami tényleg emberi. Ez az, amivel a kisközösség saját "végítélete" miatt mindenkinek szembe kell néznie: a mindenki által szeretett állomásfőnök, Huda és az őt csak heccből megcsókoló lány vonatbalesetet okoznak, ám a falu eldönti, hogy Huda ártatlan - így marad a belső igazságszolgáltatás, amellyel kinek-kinek meg kell küzdenie, rádöbbenve ezáltal nem egy olyan dologra, ami addig rejtve volt saját maga számára is.
Szilágyi Csenge és Gazsó György - Fotók: MTI
Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház)
A Vígszínház nagyszínpadának tavalyi ripacskodó, harsány, közönséges, lebutított, mélységesen kereskedelmi elvű évada után már az is óriási pozitívum, hogy idei első premierjükkel, a korábbi fordításában A szecsuáni jólélekként ismert Brecht-darabbal arról a világról, társadalomról és korról szeretnének elmondani valamit, ami itt és most körülveszi a színházat csakúgy, mint nézőit.
Lengyel Tamás és Eszenyi Enikő - Fotó: Garamvári Gábor
Thomas Bernhard: Heldenplatz (Katona József Színház, Kamra)
"egy embert az utcán akit nem ismernek
csak akkor köpnek le
ha látják hogy zsidó"
Amilyen végtelenül konkrét, szinte cselekmény nélküli, háborgó szövegfolyam Thomas Bernhard drámája, annyira költői a darabon végigívelő metafora. Az öngyilkosságot elkövetett zsidó professzor özvegye Heldenplatzra néző lakásában ötven éve folyamatosan hallja az 1938-ban az ablakon átharsogó üdvrivalgást, az Anschlusst és Hitler bevonulását ünneplő osztrák nácik üvöltését - mert ami azon a téren (és nem csak azon a téren) egyszer megtörtént, az már kitörölhetetlenül ott visszhangzik örökké.
Szacsvay László, Olsavszky Éva, Takátsy Péter, Máté Gábor, Pelsőczy Réka, Rezes Judit - Fotók: Garamvári Gábor
Závada Pál: Jadviga párnája (Orlai Produkciós Iroda, Belvárosi Színház)
Jadviga anyjától örökölt, hímzett párnája inkább pajzs, mint ágynemű: ez furakszik minduntalan, már az el nem hált nászéjszaka óta a férj, Ondris és felesége vágyott öle közé. Ez a párna Závada Pál nagyregényében látott napvilágot, egy filmben nyert alakot, és most a színpadon is megelevenedik, hogy visszatükrözze ezt a kelleténél több titokkal és fájdalommal tépázott szerelmet, meg a huszadik századnak azt a felét, amíg Jadviga élt, első világháborúval, erősödő szlovák nacionalizmussal és a válaszul egyre keményedő magyar Tanácsköztársasággal, zsidókkal, tótokkal és besúgókkal terhesen.
Pokorny Lia és Ónodi Eszter - Fotó: Takács Attila
Martinovics Dorina véletlenül csöppent bele az egészbe: ő volt a lány a Pannon GSM-reklámban, de leginkább a Kertészeti Egyetem rossz élményeinek köszönheti, hogy főszerepet kapott a Társas játék című sorozatban, most pedig címszerepet játszik a Nemzeti Színházban. Imádja, ha le van terhelve, eleinte félt a gimnazistáktól, szerinte egyre jobbak a magyar sorozatok és botorság lenne lerombolni mindazt, amit a Nemzetiben Alföldinek sikerült felépítenie. De mitől kap ínhüvelygyulladást egy fél színház? Interjú.
Fotók: Pályi Zsófi
Bertolt Brecht: A gömbfejűek és a csúcsfejűek (Ódry Színpad)
Ne legyenek kétségeink: az embereket bármikor, bármilyen mondvacsinált indokkal egymás ellen lehet fordítani - ráadásul a hatalom pontosan addig kedvez a felosztásban aktuálisan épp jobb pozícióba kerülteknek, ameddig az magának is érdekében áll, és ha már nincs rá szüksége, egy mozdulattal visszalöki a sárba, ahonnan jött. Nagyjából ezt üzeni Bertolt Brecht nem nagyon játszott, drámaként kevésbé erős (mert szájbarágós), de mondandójában a szerző sok másik művéhez igazodó példabeszéde, amelyet keletkezésekor azért nem lehetett bemutatni, mert a valóságban is elkezdett megtörténni ugyanaz, ami a szövegben állt. Hogy Zsótér Sándor megrendezte a darabot a Színművészeti Egyetem végzős bábszínész osztályával, az minden, csak nem meglepő: tökéletesen illeszkedik abba a sorba, aminek eddigi tagjai olyan kiváló színművészetis vizsgaelőadások voltak, mint az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése, a Kurázsi (K.) mama és a Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban.
Eke Angéla és Czupi Dániel - Fotók: Szkárossy Zsuzsa
Tony Kushner: Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)
A Pulitzer-díjas Tony Kushner két egész estés drámáját játssza el a Nemzeti Színház Angyalok Amerikában címen - egy vérbeli nemzetiszínházas előadásban. Mert mintha mindennek, ami az utóbbi években a Nemzeti falai közé került volna, átrendeződnének a hangsúlyai, hogy minden darab ugyanazt a soha eleget nem ismételhető gondolatot harsogja: fejezzük be a hazudozást és az önbecsapást. (Lásd még: Három nővér, Egyszer élünk…, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, és a sor még folytatható.)
Alföldi Róbert - Fotó: Kísérleti Adás / Garamvári Gábor