Egyfelvonás

Vasárnap 16:48 – Ödön von Horváth A végítélet napja című művét átdogozta Faragó Zsuzsa (Bárka Színház)

A Bárka tegnapra vagy holnapra, Magyarország nyugat-keleti csücskébe, körülbelül Alsó-Istenhátamöge vasúti állomására helyezte át a századelőn élt osztrák-magyar szerző drámáját, ezzel a döntéssel máris sokat elmondva arról, mi a fontos számukra ebből a darabból: az a nagyon ismerős közeg, ahol mindenki a szegénység és a jómód között éldegél, közelebb az előbbihez – de munkája legalább szinte mindenkinek van –, és ahol a kilátástalanság, a kiüresedettség, az értelmetlen napi rutin és az újra meg újra továbbörökített kitörésre való képtelenség már rég elfeledtette az emberekkel, hogy mi is az az életben, amiért talán érdemes élni; hogy mi az az emberben, ami tényleg emberi. Ez az, amivel a kisközösség saját „végítélete” miatt mindenkinek szembe kell néznie: a mindenki által szeretett állomásfőnök, Huda és az őt csak heccből megcsókoló lány vonatbalesetet okoznak, ám a falu eldönti, hogy Huda ártatlan – így marad a belső igazságszolgáltatás, amellyel kinek-kinek meg kell küzdenie, rádöbbenve ezáltal nem egy olyan dologra, ami addig rejtve volt saját maga számára is.

Szilágyi Csenge és Gazsó György – Fotók: MTI

Ezt a lassú tűzön perzselődő tragédiát remekül adja elő a Bárka társulata Füzér Anni kiváló, a fent leírt közeget szavak nélkül is tökéletesen leíró jelmezeiben és minimalistán kifejező díszletében. A legjobb az egészben – a komor rendezésben és a társulat harmonikus összjátékában – az az igazán hiteles, fojtogató atmoszféra, ami miatt a néző napokig nem szabadul a falunak és kálváriának a hangulatától. (Mindezzel szembemegy Forgács Péter rendező levegőben lógó, reflektálatlan ötlete, miszerint a resti munkatársa amúgy brechtiesen rendezi ezt az egész előadást, és minden jelenet végét „ennyi!”-kiáltással jelzi, majd az újat tapssal indítja.)

Minden karakterszerep jó és épp csak annyira abszurd, amennyire bármilyen lerobbant vonatállomáson abszurdnak tűnne a helyi resti népe. Kiemelkedik közülük – szerepe szerint is – az egyetemen végzős Szilágyi Csenge, aki úgy mutat meg egy komoly jellemfejlődést, hogy látszik, szerepének mindkét végpontja ugyanabból a pontosan végiggondolt és biztosan felépített karakterből adódik. Gazsó György mozgásával, mozdulataival remekül ábrázolja a saját fontosságába beleszeretett, kisszerűségét fel nem ismerő állomásfőnököt – beszéde ugyanakkor túl egyszínű és deklamáló.

Ollé Erik és Kis Domonkos Márk

Szégyen, hogy már a premier utáni első előadáson is alig kétharmadáig telt meg a nézőtér. A Bárka nem ezt érdemelné.