Egyfelvonás

Sütő András: Az álomkommandó (Pesti Színház)

A diktatúra nem a tettekkel, hanem a szavakkal kezdődik - a szavak ebből következően arra is jók lehetnének, hogy megakadályozzák az elnyomó rendszerek visszatérését. És mije van egy színháznak, ha nem szavai? Amikkel újra elmondhatja minden olyan időpillanatban, amikor csak szükség lehet rá, hogy minden elnyomásban ott van egy népirtás magja, csak annyi a kérdés, vannak-e elegen, akik elültetik és meglocsolják. A Vígszínház is elővette a maga szavait, és jó, hogy ezt tette. Még akkor is jó, ha a mód, amit választott, annyira sok sebből vérzik, mint Sütő András Az álomkommandójának előadása Szász János rendezésében.

Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla - Fotók: Szkárossy Zsuzsa

Titus Maccius Plautus: A hetvenkedő katona (Pesti Színház)

Sértően alacsonyra lőtte be a közönség szellemi szintjét Szőcs Artur a Pesti Színházban: tangás férfiakkal, a közösülés ezeregyféle imitálásával, herebeveréssel, péniszmasszírozással, bugyi nélküli nők alulról való bámulásával, funkciótlan bazmegezéssel és női mellmutogatással kíván röhögtetni. A csaknem három órás előadás minden percében felbukkan a fentieknek legalább az egyike, tízből kilencszer abszolút öncélúan. Ebben a bántóan primitív hangnemben talán még az is elveszítené érvényességét, ha egyébként bárki gondolna akármit is a klasszikus római drámaíró, Plautus vígjátékáról.

Gere Dénes, Molnár Áron, Réti Adrienn, Telekes Péter, Csőre Gábor, Mészáros Máté - Fotók: Almási J. Csaba

David Ives: Vénusz nercben (Pesti Színház)

A lélek szexualitáson keresztüli vizsgálata, a szadomazo szex világába való bepillantás helyett csak a zabot hegyezik a Pesti Színház ősbemutatójában. David Ives drámája szerint egy férfi castingot tart egy mazochizmusról szóló előadáshoz, de a jelentkező nővel a meghallgatás valami komolyabbá alakul: valódi szexuális harc kezd zajlani kettejük között. Csakhogy mindennek egyáltalán nincsen tétje: nem tudunk meg semmit Thomasról, sem Vandáról, akiknek még jellemük sincs igazán - s így nem érezni se hatását, se súlyát, se komolyságát semminek, amit tesznek.

Telekes Péter és Bata Éva - Fotók: Vígszínház / Gordon Eszter

Spiró György: Príma környék (Pesti Színház)

Spiró György két, saját maga által kijelölt út között lavírozik új drámájában. Az egyik, hogy gondosan kifejtve megírja a mai Magyarország elmúlt huszonvalahány évéből következő állapotait a nagypapa-nagymama és az anyuka-apuka generációk közötti feszültségeken keresztül, mutyizásokkal, gyanús privatizációkkal, gátlástalan pénzemberekkel, öregeik felelősségét ledobni kívánó alig-középkorúakkal. A másik lehetőség, hogy választ egy hangzatos, a fent leírtakat mindössze egy egyszerű, rövid és túlzó felkiáltásban összefoglaló csattanót.

A Príma környék úgy indul, mintha Spiró az előbbi útra lépett volna rá - aztán legkésőbb a második felvonás elején kiderül, hogy az első elágazásnál mégis lefordult a másik irányba. Ez a dráma és a Pesti Színház előadásának legnagyobb problémája: innentől fogva kis túlzással már nincs is szó másról, mint hogy a tucatnyi, egyre egyértelműbb utalás révén a legkevésbé fogékonyaknak is leessen, aminek le kell esni.

Csőre Gábor és Hegedűs D. Géza - Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt

Hadar Galron: Mikve (Pesti Színház)

Szórakoztató bulvárnak, nem elég intellektuális előadásnak tartja a szakma a Pesti Színház Mikve című bemutatóját, részben azért, mert nem ad lehetőséget különféle értelmezésekre, részben pedig mert hagyományosan, lineárisan építkező, mindenben világos, a lehető legklasszikusabb dramaturgiájú szöveg – legalábbis ez derült ki a kritikákból és a POSZT-on a szakmai beszélgetésből. Pedig szerintem a Mikve tényleg egyike az év legjobb előadásainak: nagyon fontos témákat jár körül nagyon okosan, és nagyon letisztult, sebészi pontosságú rendezéssel jut el a katarzisig. Ráadásul mer nyíltan feminista lenni – még akkor is, ha akár még maguk az alkotók is tagadják ezt –, amely téma pedig még a hazai cigány-nem cigány ellentétnél is kevesebbszer jelenik meg a színházban: arról szól, hogy hét, a férjük vagy más férfiak által elnyomott, korlátozott és lenézett nőt hogyan ébreszt rá egy nyolcadik (Shira szerepét Eszenyi Enikő játssza) arra, hogy nekik is lehetnek jogaik, hogy ők is ugyanolyan önálló lények, mint a férfiak, hogy az ő akaratuk is lehet szabad, és hogy nem kötelességük újabb és újabb utódokkal ellátni a férjüket.

Kovács Patrícia, Eszenyi Enikő, Tóth Orsolya, Hegyi Barbara – Fotók: Vígszínház / Almási J. Csaba

Nem csak a konfliktus kibontakozása, nem csak a jellemtípusok különbözősége épül fel rendkívül profi módon Michal Dočekal keze alatt, de a feminista gondolat közvetítésének mechanizmusa is. Mert bár a hét megszólaló szereplőből (a nyolcadik, a gyerek néma) mind a hét biológiai neme nő, ám csak egyikük, Shira rendelkezik női identitással: a másik hat mindvégig csak a férfiak sztereotípiáit visszhangozza. Tehát eleinte minden mozdulatukat, szavukat, cselekvésüket a testi valójában a színpadon meg nem jelenő férfi szabályozza – Shira és vele együtt a darab célja, hogy a színmű végén az elnyomott női identitás előtörjön, és a nők onnantól el tudják különíteni magukban, hogy mi saját érdekük, céljuk, joguk, és mi a férjüké. Így aztán mindegy, hogy a néző az előadásban melyik szereplővel azonosul a leginkább, és így kinek a gondolatvilágát, szerepét és világképét teszi a magáévá, mert legvégül a karakter átalakulása folytán „kénytelen lesz” egy női identitást a magáévá tenni. Csak az a kár, hogy a feminizmus itthon inkább szitokszónak, mintsem dicséretnek hangzik.

Varró Dániel – Presser Gábor – Teslár Ákos: Túl a Maszat-hegyen (Pesti Színház)

„Nem olvasok, szomszédasszony,
Nincsen abból konkrét hasznom.”

Egy jónak kikiáltott eszme ráerőltetése mindenkire, főként azokra, akik más eszmék szerint élnek; az ez ellen radikálisan tiltakozó szélsőségesek gerillaharca és a józan megengedőek két szék közt a pad alá esése – ez nem valami aktuálpolitikai dráma szinopszisa, hanem Varró Dániel népszerű mesedarabjáé, a Túl a Maszat-hegyené, amelyet tél óta játszik a Pesti Színház. Már önmagában ennyi nagyon örömteli: ha egy gyerekdarab nem csak szórakoztat, de meg is mutat valami fontosat az életből, az mindig jó pont, pláne, ha annyira rejtetten (és nem szájbarágósan) teszi, mint a Maszat-hegy.

Kovács Patrícia (Maszat Janka) és Hegyi Barbara (Szeplőtlen Szilvia) – Fotó: Pesti Színház / Almási J. Csaba

Varró Dániel ezernyi fárasztóan vicces kínrímjéből (mint a fenti, és a még olyanabbak) felépülve, a népmesék világától szereplőiben és szóhasználatában elrugaszkodó, alapstruktúrájában és érthetőségében mégis hasonló mese ez, a piszok-barát Maszat Jankáról (Kovács Patrícia), akit elrabolnak a patyolat-katonák, és akinek segítségére siet a harmadikos barát, Andris (Molnár Áron). Közben találkozunk a meg nem értett angol költővel, aki „még a telefonját sem töltetné fel Varró Danival, az esemesköltővel”, Morzsányi Gézával, a törpekatonával és barátjával, a sepregető Partvis Attilával – ha a gyerekek (nyilván) nem vélik felfedezni a kortárs magyar irodalmi utalásokat, a figurák akkor is eltaláltak és érdekesek. Az abszolút mozgékony, mégsem túl rohanós játékkal a Színművészetin végzős Néder Panni rendező eléri, hogy az egyébként túl hosszú (szünettel két és fél órás) előadáshossz ne legyen megterhelő – bár a cselekményt nem eléggé előre vivő, rengeteg dal kicsit megtöri a ritmust. S mivel a színészek jóban-rosszban is szerethető figurákat játszanak – persze Kovács Patríciával és a begipszelt lábbal is lankadatlan lelkesedésű Molnár Áronnal az élen –, tulajdonképpen nincs is olyan pontja az előadásnak, amelyet ne lenne jó nézni.

Józan László (Náthás Angol Költő), Molnár Áron (Andris) és Csőre Gábor (Turgenyev, a burgonya) – Fotó: Pesti Színház / Almási J. Csaba