Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

POSZT 2011: Igenis feminista

0 Komment
0 Reblog

Hadar Galron: Mikve (Pesti Színház)

Szórakoztató bulvárnak, nem elég intellektuális előadásnak tartja a szakma a Pesti Színház Mikve című bemutatóját, részben azért, mert nem ad lehetőséget különféle értelmezésekre, részben pedig mert hagyományosan, lineárisan építkező, mindenben világos, a lehető legklasszikusabb dramaturgiájú szöveg – legalábbis ez derült ki a kritikákból és a POSZT-on a szakmai beszélgetésből. Pedig szerintem a Mikve tényleg egyike az év legjobb előadásainak: nagyon fontos témákat jár körül nagyon okosan, és nagyon letisztult, sebészi pontosságú rendezéssel jut el a katarzisig. Ráadásul mer nyíltan feminista lenni – még akkor is, ha akár még maguk az alkotók is tagadják ezt –, amely téma pedig még a hazai cigány-nem cigány ellentétnél is kevesebbszer jelenik meg a színházban: arról szól, hogy hét, a férjük vagy más férfiak által elnyomott, korlátozott és lenézett nőt hogyan ébreszt rá egy nyolcadik (Shira szerepét Eszenyi Enikő játssza) arra, hogy nekik is lehetnek jogaik, hogy ők is ugyanolyan önálló lények, mint a férfiak, hogy az ő akaratuk is lehet szabad, és hogy nem kötelességük újabb és újabb utódokkal ellátni a férjüket.

Kovács Patrícia, Eszenyi Enikő, Tóth Orsolya, Hegyi Barbara – Fotók: Vígszínház / Almási J. Csaba

Nem csak a konfliktus kibontakozása, nem csak a jellemtípusok különbözősége épül fel rendkívül profi módon Michal Dočekal keze alatt, de a feminista gondolat közvetítésének mechanizmusa is. Mert bár a hét megszólaló szereplőből (a nyolcadik, a gyerek néma) mind a hét biológiai neme nő, ám csak egyikük, Shira rendelkezik női identitással: a másik hat mindvégig csak a férfiak sztereotípiáit visszhangozza. Tehát eleinte minden mozdulatukat, szavukat, cselekvésüket a testi valójában a színpadon meg nem jelenő férfi szabályozza – Shira és vele együtt a darab célja, hogy a színmű végén az elnyomott női identitás előtörjön, és a nők onnantól el tudják különíteni magukban, hogy mi saját érdekük, céljuk, joguk, és mi a férjüké. Így aztán mindegy, hogy a néző az előadásban melyik szereplővel azonosul a leginkább, és így kinek a gondolatvilágát, szerepét és világképét teszi a magáévá, mert legvégül a karakter átalakulása folytán „kénytelen lesz” egy női identitást a magáévá tenni. Csak az a kár, hogy a feminizmus itthon inkább szitokszónak, mintsem dicséretnek hangzik.

POSZT 2011: Megrág, kiköp

0 Komment
0 Reblog

Zsukovszkij – Szénási – Lénárd: Mesés férfiak szárnyakkal (Debreceni Csokonai Színház)

Beugrasz egy tátott szájba, nem tudsz megkapaszkodni a fogakban, így zuhansz folyamatosan, jobbról-balról-lentről-fentről hangok, zene és zaj, közben színekbe és képekbe ütközöl, körülvesznek, mint a műanyaggolyók, és akármerre nézel, mindenhol más történik, és amikor már nem is kívül látszik-hallatszik-érződik minden, hanem belülről tör utat kifelé a mellkasodon keresztül, akkor földet érsz a zuhanás után, és miközben összezúzod magad a göröngyös talajon, rájössz, hogy álom volt, de azért annyira nem valószerűtlen, hogy az ütések és rágások nyoma, meg a kiürült fej ne maradjon meg ébren is, egész nap. Na, ilyen élmény a Mesés férfiak szárnyakkal.

Fotók: Jaroszlavli Fjodor Volkov Színház / Máthé András

Legalábbis másodszor. Mert ezt az előadást nem lehet egyszer nézni, mert akkor nem érted, hogy mi ez az egész, nem érted, hogy nem érteni kell, hanem csak hagyni, hogy hasson, és túlzottan, fájóan beleélni magad a forgatagba, a repülni vágyó, az űr új világát kívánó emberek és a repülés dicsőségét óhajtó szovjet diktatúra történetébe, az állam szolgálatában űrt kutatni elragadott férfiak nélkül maradt asszonyok életébe, meg az orosz negyedik kiskirály mítoszába, aki a Három Királyokhoz hasonlóan a hullócsillagot követte, de harminc évig nem ért célba, és utána is csak üres kézzel. Belefeledkezni az ország legjobb színészei között helyet foglaló Trill Zsolt és Szűcs Nelli mesés színpadi jelenlétébe, Vidnyánszky Attila öntörvényű, rituális víziójába, Olekszandr Bilozub csodásan kidolgozott látványtervébe. Ha meg tudod nézni másodszor is, akkor az sem fog zavarni, hogy vannak üresjáratok, vagy hogy a nem a zsigerekre, hanem az értelemre ható részek nem mindig tökéletesen kidolgozottak. Akkor csak megrág, lenyel, kiköp, és csak nézhetsz, hogy ilyen meg hogy lehetséges.

POSZT 2011: Izomagyú

0 Komment
0 Reblog

Sztereotip vidéki kisbüfé, a fridzsideren kék filctollal írott feliratok (COCA: 350 Ft, KOMMERSZ, KRÉM LIKÖR: 200 Ft), mindenki suttog, a kamion túloldalán verekedés és üvöltözés hangjai, néha valakit a hullámpala-falhoz csapnak, veszekedés, indulatok.

Itt ülök Pellérden, egy ipari csarnokban, ahol a Nemzeti Színház éppen a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadást próbálja az esti POSZT-os bemutatóra, a műszak tagjai meg az épp nem játszó színészek olyan halkan mozognak, mint a macskák, nehogy megzavarják a próbát. De minden próbálkozásuk hiábavaló, mert itt fekszik Hollósi Frigyes bulldogja is, Béla (a nyakörvén felirat: IZOMAGYÚ. A másik oldalon: KILLER), és olyan hangosan liheg, hogy nyugodtan dobolhatnánk is mellette, az se hallatszana.

Mondjuk ha rajtam ennyi izom lenne, engem se érdekelnének a szabályok.

POSZT 2011: A félelem szaga

0 Komment
0 Reblog

Bertolt Brecht: Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Meglepőnek hangozhat, hogy beválogatták a POSZT-ra a Színművészeti Egyetem egyik vizsgaelőadását – de ezen valójában csak az lepődhet meg, aki nem látta Zsótér Sándor rendezését, és nem ismeri Brecht eredetileg Félelem és nyomorúság a Harmadik Birodalomban című jelenetfüzérét sem. Mert ennek az előadásnak ott van a helye az évad legjobbjainak szemléjén; az egész évadban ez beszélt a legjobban, a legérzékenyebben arról, hogy hogyan rombolja szét a normális életet egy diktatúra: mint egy lassú, folyamatos földrengés, amely nem csak egy építmény alapjait morzsolja fel, de minden egyes részére, egységére, téglájára külön-külön ütéseket mér mindaddig, amíg minden porrá nem válik. Zsótér előadása nem a jelenlegi, magyarországi politikai helyzet túlaggódása, hanem egyszerűen egy figyelmeztetés: „azért vigyázzatok, mert ebben a világban senki nem akarna élni. Csak úgy mondom.”

Radnai Márk, Kovács Gergely, Neudold Júlia és Pálos Hanna – Fotó: Solymosi Attila / Színház- és Filmművészeti Egyetem

Máté Gábor végzős színművészetis osztálya egy kis lakás minden szobáját bejátssza; nem egy lineárisan építkező történetet látunk, hanem egy-egy életképet az élet minden területéről. Az egyik szobában egyre jegesebbre fagyasztja a légkört minden elhangzó mondat, mert senki nem tudja, hogy mit mondhat ki anélkül, hogy aláírná a saját halálos ítéletét – netán valaki másét. A másik szobában egy zsidó nő gyakorolja el egyedül, hogy mit fog mondani alapvetően jóravaló, de a helyzethez képest túlzottan konfliktuskerülő, árja férjének, miért is kell elhagynia a Harmadik Birodalmat (Pálos Hanna ebben a jelenetben többedszer hívja fel a figyelmet az osztálytársai közül is kiemelkedő tehetségére). A harmadikban – és ez a legmaradandóbb, legfájdalmasabb jelenet – egy kis család életét őrli fel szép lassan a rettegés a besúgóktól, míg végül rájönnek, hogy elméletileg akár a saját fiúk is feljelenthetné őket – persze nem az ettől való félelem, hanem az ettől való, undorító félelem miatti szégyenkezés az igazi lélekgyilkos. És így tovább: metszően pontos, profi és visszafogott színészvezetésű, messzemenően átgondolt rendezésű előadás ez – ilyen az, amikor a színházban minden külső és belső tényező egyaránt stimmel.

Borbély Alexandra, Ficza István, Kovács Gergely és Simon Zoltán – Fotó: Solymosi Attila / Színház- és Filmművészeti Egyetem

POSZT 2011: Emancipacifizmus

0 Komment
0 Reblog

Arisztophanész – MORbA: Lüszisztraté avagy a hálófülkék forradalma (SALTO MOR(t)ALE Társulat)

Pénzhiány miatt jelentősen összezsugorodott a POSZT-on idén az OFF (Országos Fesztiválon kívüli Fesztivál) programja, ráadásul a legjobb OFF-os színházi előadást is egy időpontra tették a Nemzeti teltházas Három Nővérével – nem tudom, hányan ültek így be a színészből rádiós riporterré, majd most egy produkció erejéig újra színésszé váló Sándor Erzsi főszereplésével látható Lüszisztratéra, de remélem, sokan. Mert egyrészt nagyon jó, nagyon szórakoztató, másrészt többszörösen hiánypótló. Először is az idei évadban bemutatott, mindösszesen két (!!) vállaltan és minden ízében feminista indíttatású előadás egyike, másodszor pedig megteszi, amit alig néhányan mernek megtenni: színházi eszközökkel, szellemesen és folyamatosan reflektál az aktuálpolitika alakulására – ahogy egyébként tette azt a színház Arisztophanész idejében is (a forma tehát nem újdonsága, hanem újra felfedezése miatt kiváló).

Sándor Erzsi – Fotók: Saltomortale.hu

Vajda Róbert átíró-rendező okosan szakít azzal az előadás-hagyománnyal, miszerint a Lüszisztraté a békevágyról szólna: ahogy az a szövegből is levezethető, ebben az előadásban a nők nem pusztán azért fogadják meg, hogy nem fekszenek le férjeikkel, amíg azok abba nem hagyják a háborút, mert a háborúzás morálisan elvetendő dolog lenne – hanem azért, hogy a nők végre magukhoz ragadhassák a hatalmat. Vagy ha azt nem is, legalább kiharcolják a nemek közti egyenlőséget, hogy levethessék magukról végre a sztereotip és kirekesztő szerepeket. De senki ne gondoljon valami összevont szemöldökű, dörgedelmes vádiratra: ez a Lüszisztraté valami hihetetlenül élő és pezsgő, a színházi előadás és a stand-up comedy határán mozgó, borzasztóan szórakoztató és húsba maróan vicces, zenés performansz az előadás helyszínéül szolgáló kocsma közönségével kölcsönhatásban. Az a párszáz ember, aki lemaradt róla Pécsen, legközelebb június 25-én láthatja a pesti Cinema Caféban.

POSZT 2011: Jóformán

0 Komment
0 Reblog

Csehov: Három nővér (Nemzeti Színház)

Másodszor néztem meg a Nemzeti Színház és Andrei Şerban Három nővérét a POSZT-on, bár hosszú hezitálás után ültem be rá, mert már Pesten sem tetszett az előadás. Viszont az igen gyenge Péterfy Bori helyére, Irina szerepébe az általában remek Ónodi Eszter került, plusz reménykedtem, hogy most meglátom Şerban rendezésében, amit először nem: hogy mi az a koncepció, mi az a gondolati szál, ami összefűzi a rengeteg parodisztikus, abszurd ötletet, minden mondat kiforgatását, a túlzásokra épülő poénokat; mi az, amitől a sajátos forma szervesül Csehov művével. De nem láttam meg.

Fotók: Nemzeti Színház

Akármennyire is érvényesen beszél az előadás önmagunk becsapásáról („visszamegyünk Moszkvába”, „a feleségem szeret engem”, „kétszáz év múlva minden szép lesz”, stb), akármennyire is bemutatja, hogy Csehov szomorú látlelete mennyire érvényes még ma is, mégis úgy érzem, hogy ez a Három nővér kevés. Kevés, mert legyenek bár a fenti gondolatok mégoly fontosak, mégis jól jönne, ha a karakterek egyesével is fel lennének építve – ezzel szemben itt tulajdonképpen csak arc és ruha alapján lehet elkülöníteni egymástól a három főszereplőnőt –; ha a nagyon is uralkodó formavilág nem kívülről telepedne rá a drámára túlrajzolt illusztrációként, hanem mélyről, belülről támasztaná alá azt, ha olyan dolgokra világítana rá, amelyek érezhetővé tételére a szöveg nem elegendő. Ráadásul még ha a forma – a függönyön tornászó Másával, a hatalmas ruhahalommal a második felvonás elején, a Mickey-egér Bobikkal és egyebekkel – le is nyűgözné a nézőt, akkor is csalódnia kell, mert ez sem eléggé konzekvens: a darabvégi tragédiák hirtelen komolyak és konvencionálisak lesznek – és persze nem elég mélyek, hiszen egyáltalán nincs megágyazva nekik. Şerban Három nővére a POSZT leggyengébb láncszeme.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés