Egyfelvonás

Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert (Örkény István Színház)

Csehov Cseresznyéskertjét (amelynek oroszul valóban Meggyeskert a címe, de az első magyar fordítás óta szinte mindenki cseresznyésként utal rá) olyan szomorújátékként szokták színre vinni, amelyben az emberek rég letűnt értékekhez ragaszkodnak, és nem képesek beletörődni, sőt észrevenni sem, hogy valójában nem azt az életet élik, amiről álmodnak, és így képtelenek az adott, őket valóban körülvevő körülmények között boldognak lenni. Bár adósságokkal vannak tele, szórják a pénzt, a lepusztult kertet pedig nem hajlandóak kivágni, pedig ez lehetne a záloga a haladásnak.

A Meggyeskert az Örkény Színházban, Zsótér Sándor rendezésében ehhez képest a leginkább életigenlő, legpozitívabb hangulatú Csehov-előadás, amit valaha láttam, a szereplők jellemeinek újszerű értelmezésével, a konfliktusrendszer teljes átrajzolásával. Sőt: itt nem is egymással vannak konfliktusai a szereplőknek, hanem "csak" az élettel.

Kerekes Éva, Nagy Zsolt - Fotók: Éder Vera

Csehov: Sirály (Nemzeti Színház)

Tenki Réka, akire minden rendező Nyina, a bájos, de bukásra kódolt színésznő szerepét osztotta volna, olyan csodálatosan játssza el az életét gyászoló, huszonévesen már vagy hatvan évnyi bánattól görnyedő Mását, hogy akár már miatta megérné megnézni Alföldi Róbert Sirály-rendezését a Nemzetiben. Amikor az előadás legelején először ránéz titkolt szerelmére, Trepljovra, majd röviddel utána Nyinára, akibe viszont Trepljov szerelmes - mert ebben a drámában az a tragédia, hogy senki nem azt akarja szeretni, akit jó lenne szeretnie -, abban a két pillantásban benne van egy egészen pontosan megrajzolt jellem: a nőé, aki annyira mélyen szeret egy férfit, és közben annyira nem szereti saját magát, hogy vetélytársára nem is haraggal, hanem csodálattal tekint, mert csakis a férfi szeretetét, s így magát a férfit látja benne.

Tenki Réka, Fehér Tibor - Fotók: Znamenák István

Csehov: Három nővér (Nemzeti Színház)

Másodszor néztem meg a Nemzeti Színház és Andrei Şerban Három nővérét a POSZT-on, bár hosszú hezitálás után ültem be rá, mert már Pesten sem tetszett az előadás. Viszont az igen gyenge Péterfy Bori helyére, Irina szerepébe az általában remek Ónodi Eszter került, plusz reménykedtem, hogy most meglátom Şerban rendezésében, amit először nem: hogy mi az a koncepció, mi az a gondolati szál, ami összefűzi a rengeteg parodisztikus, abszurd ötletet, minden mondat kiforgatását, a túlzásokra épülő poénokat; mi az, amitől a sajátos forma szervesül Csehov művével. De nem láttam meg.

Fotók: Nemzeti Színház

Akármennyire is érvényesen beszél az előadás önmagunk becsapásáról („visszamegyünk Moszkvába”, „a feleségem szeret engem”, „kétszáz év múlva minden szép lesz”, stb), akármennyire is bemutatja, hogy Csehov szomorú látlelete mennyire érvényes még ma is, mégis úgy érzem, hogy ez a Három nővér kevés. Kevés, mert legyenek bár a fenti gondolatok mégoly fontosak, mégis jól jönne, ha a karakterek egyesével is fel lennének építve – ezzel szemben itt tulajdonképpen csak arc és ruha alapján lehet elkülöníteni egymástól a három főszereplőnőt –; ha a nagyon is uralkodó formavilág nem kívülről telepedne rá a drámára túlrajzolt illusztrációként, hanem mélyről, belülről támasztaná alá azt, ha olyan dolgokra világítana rá, amelyek érezhetővé tételére a szöveg nem elegendő. Ráadásul még ha a forma – a függönyön tornászó Másával, a hatalmas ruhahalommal a második felvonás elején, a Mickey-egér Bobikkal és egyebekkel – le is nyűgözné a nézőt, akkor is csalódnia kell, mert ez sem eléggé konzekvens: a darabvégi tragédiák hirtelen komolyak és konvencionálisak lesznek – és persze nem elég mélyek, hiszen egyáltalán nincs megágyazva nekik. Şerban Három nővére a POSZT leggyengébb láncszeme.

Csehov azért is a legjobb drámaírók egyike, mert fantasztikus előadások létrehozására inspirálhatja a vele foglalkozó rendezőket – erről a zseniális beregszászi Három nővér már önmagában meggyőz; s ehhez most hozzáadódik Koltai M. Gábor Ványa bácsi-víziója a Stúdió „K” színpadán. Mert még ha nem is tökéletes ez a Ványa bácsi, ha van is kevéske gyengesége, egy-egy következetlensége, mégis abból a hét Csehov-előadásból (és egy Csehov-parafrázisból), amit ebben az évadban láttam, a beregszászi mellett ez a leginkább figyelemre méltó.

Huszár Zsolt (Asztrov) és Pap Lujza (Szonya) – Fotó: Stúdió „K”

Koltai M. Gábor Ványája olyasmit valósít meg, amit kevés előadás: egyszerre hat az értelemre és az érzelmekre. Egyrészt egészen szabadon értelmezi a drámát, a szituációkat, a konfliktusokat, új értelmet, új téteket adva ezáltal nekik; másrészt felépít egy sajátos, vibráló, feszültségtől szikrázó, érzelmekkel telített világot, amelyben – főként a díszleteknél – ugyan rengeteg a metafora, szimbólum, az egészet mégsem elsősorban megérteni kell. Hanem befogadni, érezni, és végül átérezni, együtt remegni. Ez persze semmiképp sem valósulhatna meg a remek színészek nélkül; mindenki kifejezetten jó, de kiemelkedik Pap Lujza Szonyája – aki úgy hal bele majdnem a fájdalomba, hogy az övével együtt a mi szívünk is megszűnik dobogni –, és Huszár Zsolt Asztrovja: Huszárt még egyszer sem láttam ennyire élni, mert máskor az életet ledobta magáról a manír, ám most ennek nyoma sincs, és így minden működik.

Hátborzongató.

Kuna Károly (Szerebrjakov), Menszátor Héresz Attila (Ványa) és Pap Lujza (Szonya) – Fotó: Stúdió „K”