Spiró György: Príma környék (Pesti Színház)
Spiró György két, saját maga által kijelölt út között lavírozik új drámájában. Az egyik, hogy gondosan kifejtve megírja a mai Magyarország elmúlt huszonvalahány évéből következő állapotait a nagypapa-nagymama és az anyuka-apuka generációk közötti feszültségeken keresztül, mutyizásokkal, gyanús privatizációkkal, gátlástalan pénzemberekkel, öregeik felelősségét ledobni kívánó alig-középkorúakkal. A másik lehetőség, hogy választ egy hangzatos, a fent leírtakat mindössze egy egyszerű, rövid és túlzó felkiáltásban összefoglaló csattanót.
A Príma környék úgy indul, mintha Spiró az előbbi útra lépett volna rá – aztán legkésőbb a második felvonás elején kiderül, hogy az első elágazásnál mégis lefordult a másik irányba. Ez a dráma és a Pesti Színház előadásának legnagyobb problémája: innentől fogva kis túlzással már nincs is szó másról, mint hogy a tucatnyi, egyre egyértelműbb utalás révén a legkevésbé fogékonyaknak is leessen, aminek le kell esni.
Csőre Gábor és Hegedűs D. Géza – Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt
Pedig a csak egyszer és gyorsan ható nagy balegyenes helyett megvolt a lehetőség a néző megsorozására is: Spiró éleslátó, kritikus és profi drámaíró, s ezt a Príma környék is bizonyítja. Egy-egy karakter egész drámákra való sorsot hordoz magában, főképp a végig hihetetlenül koncentráltan és átélten játszó Péter Kata figurájában, akinek kapcsolata anyjával elhallgatásokkal és sötét titkokkal van tele; s a még a reflektorfényen kívül is rendkívül erős jelenléttel bíró Börcsök Enikő és a helyszínül szolgáló idősotthonba lepasszolt apja közt sem az a helyzet, ami elsőre látszott. Hegedűs D. Géza horrorisztikusan kedélyes gondnoka pedig valóban olyan fontos társadalmi kérdéseket vet fel, amelyekre igen sokatmondóan reagálnak a kicsit talán túl sarkosra írt szereplők.
Járó Zsuzsa, Keres Emil és Csőre Gábor
Lehet, hogy van, akinek egy hangosan csattanó pofon kell az üzenet átviteléhez. Én magam hatásosabbnak találtam volna a csendesebb, de alaposabb kifejtést.
Kereső
Olvasóim
