Egyfelvonás

Pintér Béla: A 42. hét (Pintér Béla és Társulata, Szkéné)

Magasra került a léc az évad egyik legelső bemutatójával: egy mesteri új magyar dráma, egy rendkívül súlyos, nagy alakítás Csákányi Esztertől és egy profi rendezés. Ez A 42. hét, Pintér Béla legújabb, egyáltalán nem "pintérbélás" előadása. Nincs énekbeszéd, nincsenek nagy csattanók a történetben, nincs semmi elrugaszkodás a hétköznapoktól, és még a zene szerepe sem sokkal nagyobb, mint más társulatok előadásaiban. Mégis: a megrázóan szép utolsó percek nem kevésbé hatásosak, mint Pintér legjobb, "régi" előadásaié.

Csákányi Eszter és Roszik Hella - Fotó: MTI

Patrick Marber: Közelebb! (Merlin Színház)

„– Nem eszem halat.
– Miért?
– A halak belepisilnek a tengerbe.
– A gyerekek is.
– Gyerekeket sem eszem.”

Gárdonyi Láthatatlan emberének emlékezetes része (fő mondata? tanulsága?), amikor a főszereplő, Zéta rájön, hogy hiába él valaki közelében akár évek óta, sosem lehet biztos benne, hogy valóban ismeri az illetőt, mert igazán talán senkit nem lehet megismerni, legfeljebb saját magunkat. Számomra erről szól Patrick Marber szókimondó, szexualitással túlfűtött, remek humorú darabja is (amelyet a Natalie Portman és Julia Roberts főszereplésével készült film tett világhírűvé): két férfi és két nő gabalyodik össze újra meg újra, folyamatosan játszmákat folytatva a másikért és a másik ellen – hogy végül kiderüljön: egyikük sem tudta soha igazán, hogy mire vágyik a partnere.

Molnár Csaba és Gera Marina – Fotó: Merlin Színház / Schiller Kata

Sopsits Árpád jelzésszerű díszletekkel rendezte meg a darabot a Merlinben – a szűk hely adta lehetőségeket hol jól kihasználva (azokat a színészeket is a színpadon hagyva, amelyek bár fontosak az adott jelenetben, elvileg épp nem szerepelnének), hol kihagyva egy-egy ziccert, hol pedig túlerőltetve a jó ötleteket. De ami az előadás legkomolyabb hiányossága, az hatalmas díszletparádéban is épp ilyen zavaró lett volna: hiányzik a feszültség, a szenvedély a párbeszédekből, nincs meg az a tűz a színészekben, ami megperzselné a nézőket is – s így (főként az első felvonásban) kissé lassúnak, vontatottnak hat az egész. A színészi teljesítmény sem egységes: Gera Marina kifejezetten jó, és már a legelső perctől fogva olyan erotikus kisugárzása van, amelyre előadást lehet építeni. Mind Érsek-Obádovics Mercédesznek, mind Kádas Józsefnek sok jó pillanata van (előbbi a második felvonásban többször kifejezetten magával ragadó), viszont Molnár Csaba hangsúlyai végig természetellenesek, karakterének érzelmei nem hihetőek.

Molnár Csaba és Gera Marina – Fotó: Merlin Színház / Schiller Kata

Aki korábban még nem fedezte fel magának Gera Marinát, vagy aki nem ismeri a színdarabot, annak mindenképpen érdemes megnézni Sopsits rendezését. A többieknek nem muszáj.

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk (Katona József Színház, Kamra)

Ritkán érezni színházban olyan dermedt csendet, mint amilyet A mi osztályunk alatt lehetett szinte tapintani a Kamrában. Tadeusz Słobodzianek darabját nézve nehéz is lenne mást elképzelni: a mind dramaturgiai szempontból, mind a történetet, cselekményt tekintve rendkívül okosan megírt dráma úgy mutatja be Közép-Kelet-Európa elmúlt hetven-nyolcvan évét, hogy elhisszük: ha volt is benne bármi jó, az csak elenyésző lehetett a borzalmakhoz képest. Az akár intézményesülve és német bátorításra, akár saját szorgalomból elkövetett, brutális mészárszékbe, ezrek eleven elégetésébe torkolló, antiszemita pogromokhoz; a mindennapi zsidógyűlölethez; a szovjeteket és a nácikat egyforma lelkesedéssel kiszolgáló, aljas kisemberekhez; a diktatúrákból szabadulva is csak a múlt eltitkolásával vagy a személyes bosszúval foglalkozó egykori elnyomókhoz és elnyomottakhoz képest. És most itt állunk a jelenben, s aki szembe tud nézni a dicstelen, igazságtalanul kegyetlen múlttal, azt azért, aki meg nem, azt azért vágja fejbe a teljes kilátástalanság – érdekes, de a brutálisan szókimondó szövegben talán a legmegindítóbb részek mégis azok, amelyekben az idősebb színészek (főleg Bodnár Erika és Haumann Péter) mélyen emberi fájdalma mutatkozik meg.

Fotók: Katona József Színház / Dömölky Dániel

Máté Gábor hibátlan és úgy a tizedik perctől kezdve folyamatosan irgalmatlanul magas hőfokon izzó előadást rendezett A mi osztályunkból. Az egytől egyig kiváló színészek inkább elmesélik, mintsem eljátsszák életüket; bár ruhájuk megmaradt kisiskolai egyenruhának, életkoruk mindvégig nagyjából annyi, ahány év végül megadatik nekik (a legfiatalabb színész hal meg először, a legidősebb utoljára), s ez a kettősség egyfajta különös, külső nézőpontba helyezi a színészeket. Máté jól ismeri a társulatot, és látszólag abszolút meg is bízik benne: annyi mozgást, cselekményt rendez a visszaemlékezések mellé, amennyire feltétlenül szükség van, s minden mást az éppen beszélő (vagy hallgató) színészek erejére bíz – az arányok pedig az első pár percet leszámítva tökéletesek.

Ha van előadás az idei évadban, amelynek megnézését kötelezővé kéne tenni, hát A mi osztályunk biztosan ilyen.

Georg Büchner – Tom Waits: Woyzeck (Katona József Színház)

Keresztes Tamásnak el kellett játszania egy Woyzecket – ez az utóbbi években (de legkésőbb a Cabaret Konferansziéja után) tulajdonképp teljesen egyértelmű volt. És Ascher Tamás a Katonában lehetőséget is adott neki erre, ráadásul a lehető legjobb formában: a rendező a darab Tom Waits által megzenésített verzióját vette elő. A végleges verzióban soha el nem készült dráma a maga sajátos nyelvezetével és különös, őrült világával minden rendezőnek valódi kihívás (talán ezért is játsszák ilyen gyakran), nehéz elképzelni belőle két egyforma előadást. Tom Waits fekete iszapba mártott zenéje-szövegei nagyon illenek a Woyzeckhez – és ezt a Katona (angolul és többnyire remekül éneklő) társulata is bizonyította.

Bezerédi Zoltán, Fekete Ernő, Keresztes Tamás – Fotó: Katona József Színház / Szilágyi Lenke

Ascher nem misztifikáló és nem is formalista előadást rendezett; inkább értelmezte a darabot és lélektani drámaként tálalta azt, amelynek groteszkségéért a szövegben amúgy is szereplő részek, na meg Waits ördögi világa felel. Ez a Woyzeck szokatlanul ismerős a kelet-európai színházban szocializálódottak számára: „szegény ördög” ő, nincstelen kisember, akit senki nem vesz emberszámba, akit senki nem vesz komolyan és akit mindenki kihasznál – hogy ebbe őrül bele, vagy hogy az őrületének mindenki más által figyelmen kívül hagyása is csak egyike a megaláztatásoknak, mindegy. Keresztes pedig hozza az elvárt, nagyon magas színvonalat, az elsőtől az utolsó percig tartó koncentrált, túlzások nélkül játszott őrületet, amelyet hiába próbál legyőzni, és amely teljes elkeseredettségbe hajszolja. Játéka olyan, mint az egész előadás: nem bombasztikus, de részletes elemzés eredménye, pontos, hatásos és hibák nélküli.

Tom Waits: God's Away On Business

Lukas Bärfuss: Szüleink szexuális neurózisai (Színház- és Filmművészeti Egyetem / Ódry Színpad)

Régen nem találkoztam annyira erős drámával, mint amilyen a negyven éves svájci író, Lukas Bärfuss darabja egy értelmi fogyatékos lány gyógyszeres kezelés utáni öntudatra ébredéséről. Ritka, hogy egy előadás alatt jó fél órán keresztül össze legyen ugorva a gyomrom – a Szüleink szexuális neurózisai ilyen. Bärfuss darabja olyan élet-halál kérdéseket jár körbe könyörtelen, metsző pontossággal, válaszként újabb meg újabb kellemetlen gondolatokat ébresztve a nézőben, mint hogy van-e lehetősége vagy egyáltalán joga a normális élethez egy fogyatékkal élőnek; hogy ha valaki, aki „nem normális”, mégis „normálisan” szeretné megélni saját szexualitását, az miért is tűnik azonnal betegesnek; hogy milyen lehet a szexualitás, ha nem rakódnak rá a társadalom által (joggal vagy anélkül) épített gátak; hogy a „beteges szexualitású” lány szüleinek joga van-e olyan szexuális élethez, mint másoknak; és egyáltalán, dönthet-e nem csak saját életéről, de saját testéről egy fogyatékos: szabad-e neki, és van-e rá lehetősége. Bärfuss egy a sablonoktól irdatlan messzire rugaszkodó történetet írt, amely olyan kíméletlenül modellezi a különös gondolatkísérlet végeredményét, hogy a folyton vihogó közönségnek is az arcára fagy végül a mosoly.

Tóth Eszter és Ficza István – Fotók: Hrotkó Bálint

A végzős hallgató, Tóth Eszter pedig olyan kiváló, nagy ívű, erősen koncentrált alakítást nyújt, amely bármilyen színpadon nemcsak megállná a helyét, de lenyűgözne – az értelmi fogyatékos karakter minimális eszköztárával tökéletesen felépít, majd egy-egy mozdulattal, arckifejezéssel láttat egy teljes sorsot. Noha jóval kisebb a szerepe, a „felnőtt” Kovács Patrícia is pár gesztussal tudja megmutatni, hogy lazasága mögött egyfajta bölcsesség van – nem beszélve arról, hogy néhány gesztussal képes elhitetni, hogy koránál jó tizenöt évvel idősebb. Kettejüket érdemes talán kiemelni, de jól átgondoltan, alapvetően magas színvonalon játszik mindenki: Huzella Júlia, Ficza István, Rétfalvi Tamás, Kovács Gergely és Simon Zoltán. Dömötör András rendezése többnyire a lényeget helyezi előtérbe – abszurd megoldásai (mint a zöldségeken elvégzett operációk) pedig jól illeszkednek a szövegben végig jelenlévő fekete humorhoz. Az egyetlen probléma talán a – nyilván nem csak látszólag – szegényes díszlet, amely kissé ránehezedik a játékra – de hogy ezt elfeledjük, arról épp elég módon gondoskodnak.

Kovács Patrícia, Tóth Eszter

Ma este adják át a Színikritikusok Díját a Magyar Színházban. Bár én nem vagyok tagja a céhnek, azért én is összeírtam a kedvenceimet az előző évadból, és hogy ne maradjon meg az asztalfiókban – na meg némi ajánlásként, hiszen sok remek előadást tovább játszanak ebben az évadban is –, álljon itt. Mindenütt a három legjobbat emeltem ki (ahogy tették azt a céhtagok is); ahol nagyon fájt a szívem egy negyedik vagy ötödik helyezettért is, ott ezt plusz-jellel jelöltem. A linkek pedig azt jelölik, ha valahol bővebben is írtam az előadásokról (személyek esetében pedig interjút a művésszel).

Egészségetekre!

A legjobb új magyar dráma:

 + Upor László: A Fából faragott, avagy Pinokkió a porondon

A legjobb előadás:

 
+ A tüzes angyal (Csokonai Színház, Debrecen, r.: Silviu Purcărete)

A legjobb rendezés:

 + A mizantróp (Katona József Színház, r.: Zsámbéki Gábor), Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban (Színház- és Filmművészeti Egyetem, r.: Zsótér Sándor)

A legjobb zenés/szórakoztató előadás:

 + Cabaret (Centrál Színház, r.: Bozsik Yvette)

A legjobb független színházi előadás:

 + Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban (Színház- és Filmművészeti Egyetem, r.: Zsótér Sándor)

A legjobb gyerek- és ifjúsági előadás:

+ A pecsenyehattyú és más mesék (Vaskakas Bábszínház, Győr, r.: Pelsőczy Réka)

A legjobb női főszereplő:

+ Mészáros Sára (A selyemcipő, Gárdonyi Géza Színház, Eger)

A legjobb férfi főszereplő:

A legjobb női mellékszereplő:

A legjobb férfi mellékszereplő:

 + Stohl András (Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, Nemzeti Színház)

A legjobb díszlet:

A legjobb jelmez:

A legjobb színházi zene:

A legígéretesebb pályakezdő:

Különdíj:

Katona József: Bánk bán (mai magyar nyelvre átültette: Szabó Borbála) – Katona József Színház, Kecskemét

A nem csak a nyelvezete miatt problémás Bánk bánt átültetni mai magyar nyelvre derék dolog, s csak még derekabb lesz attól, hogy a Cseke Péter vezette kecskeméti színház nem félt ilyenformán szembemenni a legostobábbak elvárásaival. Igaz, a szerzőről elnevezett színház évadnyitó előadását – szerencsére – nem a rendkívül ígéretes drámaíró-dramaturg Szabó Borbála érthetőségre, és nem a stiláris egyediségre törekvő szövege viszi el, még csak nem is a kortalanná vagy maivá tett környezet. Hanem az, hogy a rendező Bagó Bertalan alaposan átolvasta a szöveget, lekapargatva róla a „nagy nemzeti drámák” zsibbasztó üledékét, feltett vele kapcsolatban néhány kérdést, és igyekezett meg is válaszolni azokat. Így például relativizálta a békétlen magyarok igazságát, valami olyasmit téve meg fő állításnak, hogy a lázadásokat többnyire a csőcselék követi el, morálisan és gyakorlatiasan is minimum megkérdőjelezhető indokokkal, ám ha a hatalom a kelleténél jobban lenézi őket, könnyen szertefoszolhatnak a tisztább fejűekben is a kételyek.

Zeck Juli (Melinda) és Danyi Judit (Gertrúd) – Fotók: Katona József Színház, Kecskemét

A gondolatot megtámogatja megannyi pozitívum: Vereckei Rita díszlet- és jelmeztervező nemesi estélyijei egészen káprázatosak, a két emeletre és négy helyiségre osztott, minden falán ajtóként funkcionáló díszlet dinamikussá teszi az előadást, és többnyire a színészek is jók – kiemelkedik Szemenyei János III. Richárdot és a Batman-filmek Jokerét egybeolvasztó Biberachja és Zeck Juli Ophelia-Melindája. Ám az előadás sok más részéből nagyon hiányzik, hogy Bagó feltegyen és főként megválaszoljon még néhány kérdést; hogy ne csak a békétlenek cselekményszálával legyen bátor. Mert így az előadás kissé esetlegesen lavíroz a gondolatközlő és a cselekménymesélő törekvések közt – s így néhol többet mond el a Bánk bán című drámáról, mint sok más előadás, ennél is többször viszont semmivel emelkedik ki azok közül.

Szemenyei János (Biberach) és Orth Péter (Ottó)

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre (Orlai Produkció)

Az Orlai Produkció – a sajnos egyetlen magyar kereskedelmi (tehát állami támogatás nélküli) színházi produkciós iroda – neve egyre inkább egyet jelent a minőségi szórakoztatással, azaz az e név alatt létrejövő előadások általában üdítő kivételek a nyári gagyi-dömpingben: nem „elvontak”, de nem is komolytalanok. Ilyen a kortárs osztrák levélregényből készült Gyógyír északi szélre is: egy családos nő és egy egyedülálló férfi egy elgépelt e-mail cím által szereznek tudomást a másik létezéséről, és levelezni kezdenek. Eleinte épp az ismeretlenségből adódó kötetlenség miatt, később viszont (a férfi) szenvedélyes szerelemből vagy (a nő) azért, hogy kitörjön háziasszony szerepéből, és valaki olyanná váljon, aki hiányzik a mindennapi életéből.

Fullajtár Andrea és Őze Áron – Fotók: MTI

Glattauer szövege mélységében, lélekrajzában, összetettségében, hitelességében és emberismeretében elhatol egészen addig a pontig, ameddig egy lektűr csak elhatolhat: sokkal inkább lélektani dráma lesz a levelezésből, mintsem limonádé, mivel érzékenyen megmutatja és alaposan kibontja két ember pszichéjét. Fullajtár Andrea eleinte csak pont annyira jó, amennyire az ország egyik legjobb színésznőjének kisujjból is jónak kell lennie, de amikor számára és számunkra is kiderül, hogy a levelezést és levelezőpartnerét tulajdonképpen az egyetlen menekülőútnak tartja jelenlegi életéből, valódi mélységeket mutat meg. Őze Áron méltó párja: szenvedélyét, odaadását és elkeseredettségét könnyű elhinni. Az előadás egyetlen baja, hogy Göttinger Pál rendező csakis a színészek játékával foglalkozott, és semmi mással nem: a két szereplő ül vagy áll a saját szobájában, és vagy nézi a monitort, vagy nem – de semmiféle rendezői ötlet (a tér elrendezése, a kapcsolat mélységének a verbalitáson túli jelekkel, például érintéssel történő érzékeltetése, egyszóval bármi az „ajtón be – ajtón ki” játékmódon kívül) nem tesz hozzá semmit a színészek játékához.

Hadar Galron: Mikve (Pesti Színház)

Szórakoztató bulvárnak, nem elég intellektuális előadásnak tartja a szakma a Pesti Színház Mikve című bemutatóját, részben azért, mert nem ad lehetőséget különféle értelmezésekre, részben pedig mert hagyományosan, lineárisan építkező, mindenben világos, a lehető legklasszikusabb dramaturgiájú szöveg – legalábbis ez derült ki a kritikákból és a POSZT-on a szakmai beszélgetésből. Pedig szerintem a Mikve tényleg egyike az év legjobb előadásainak: nagyon fontos témákat jár körül nagyon okosan, és nagyon letisztult, sebészi pontosságú rendezéssel jut el a katarzisig. Ráadásul mer nyíltan feminista lenni – még akkor is, ha akár még maguk az alkotók is tagadják ezt –, amely téma pedig még a hazai cigány-nem cigány ellentétnél is kevesebbszer jelenik meg a színházban: arról szól, hogy hét, a férjük vagy más férfiak által elnyomott, korlátozott és lenézett nőt hogyan ébreszt rá egy nyolcadik (Shira szerepét Eszenyi Enikő játssza) arra, hogy nekik is lehetnek jogaik, hogy ők is ugyanolyan önálló lények, mint a férfiak, hogy az ő akaratuk is lehet szabad, és hogy nem kötelességük újabb és újabb utódokkal ellátni a férjüket.

Kovács Patrícia, Eszenyi Enikő, Tóth Orsolya, Hegyi Barbara – Fotók: Vígszínház / Almási J. Csaba

Nem csak a konfliktus kibontakozása, nem csak a jellemtípusok különbözősége épül fel rendkívül profi módon Michal Dočekal keze alatt, de a feminista gondolat közvetítésének mechanizmusa is. Mert bár a hét megszólaló szereplőből (a nyolcadik, a gyerek néma) mind a hét biológiai neme nő, ám csak egyikük, Shira rendelkezik női identitással: a másik hat mindvégig csak a férfiak sztereotípiáit visszhangozza. Tehát eleinte minden mozdulatukat, szavukat, cselekvésüket a testi valójában a színpadon meg nem jelenő férfi szabályozza – Shira és vele együtt a darab célja, hogy a színmű végén az elnyomott női identitás előtörjön, és a nők onnantól el tudják különíteni magukban, hogy mi saját érdekük, céljuk, joguk, és mi a férjüké. Így aztán mindegy, hogy a néző az előadásban melyik szereplővel azonosul a leginkább, és így kinek a gondolatvilágát, szerepét és világképét teszi a magáévá, mert legvégül a karakter átalakulása folytán „kénytelen lesz” egy női identitást a magáévá tenni. Csak az a kár, hogy a feminizmus itthon inkább szitokszónak, mintsem dicséretnek hangzik.

Zsukovszkij – Szénási – Lénárd: Mesés férfiak szárnyakkal (Debreceni Csokonai Színház)

Beugrasz egy tátott szájba, nem tudsz megkapaszkodni a fogakban, így zuhansz folyamatosan, jobbról-balról-lentről-fentről hangok, zene és zaj, közben színekbe és képekbe ütközöl, körülvesznek, mint a műanyaggolyók, és akármerre nézel, mindenhol más történik, és amikor már nem is kívül látszik-hallatszik-érződik minden, hanem belülről tör utat kifelé a mellkasodon keresztül, akkor földet érsz a zuhanás után, és miközben összezúzod magad a göröngyös talajon, rájössz, hogy álom volt, de azért annyira nem valószerűtlen, hogy az ütések és rágások nyoma, meg a kiürült fej ne maradjon meg ébren is, egész nap. Na, ilyen élmény a Mesés férfiak szárnyakkal.

Fotók: Jaroszlavli Fjodor Volkov Színház / Máthé András

Legalábbis másodszor. Mert ezt az előadást nem lehet egyszer nézni, mert akkor nem érted, hogy mi ez az egész, nem érted, hogy nem érteni kell, hanem csak hagyni, hogy hasson, és túlzottan, fájóan beleélni magad a forgatagba, a repülni vágyó, az űr új világát kívánó emberek és a repülés dicsőségét óhajtó szovjet diktatúra történetébe, az állam szolgálatában űrt kutatni elragadott férfiak nélkül maradt asszonyok életébe, meg az orosz negyedik kiskirály mítoszába, aki a Három Királyokhoz hasonlóan a hullócsillagot követte, de harminc évig nem ért célba, és utána is csak üres kézzel. Belefeledkezni az ország legjobb színészei között helyet foglaló Trill Zsolt és Szűcs Nelli mesés színpadi jelenlétébe, Vidnyánszky Attila öntörvényű, rituális víziójába, Olekszandr Bilozub csodásan kidolgozott látványtervébe. Ha meg tudod nézni másodszor is, akkor az sem fog zavarni, hogy vannak üresjáratok, vagy hogy a nem a zsigerekre, hanem az értelemre ható részek nem mindig tökéletesen kidolgozottak. Akkor csak megrág, lenyel, kiköp, és csak nézhetsz, hogy ilyen meg hogy lehetséges.