Egyfelvonás

Makszim Gorkij - Radnai Annamária: Fényevők (Katona József Színház)

"Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi." Nem akarok Kosztya Trepljovra hasonlítani Csehov Sirályából, és nem akarom azt mondani - sem azt gondolni -, hogy a színháznak csak akkor van értelme, ha folyamatosan meghaladja korábbi önmagát, ha mindig a kortárs formai újítások tükrében értelmezi újra magát, ha minden alkalommal mást és máshogyan akar megmutatni, mint amit már láttunk. Mégis azokat az előadásokat tartom igazán izgalmasaknak, amelyekről már elbeszélésmódjuk, formaviláguk, az általuk beszélt színházi nyelv alapján is látszik, hogy nem készülhettek volna öt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt.

Fekete Ernő, Ónodi Eszter, Kocsis Gergely - Fotók: Szilágyi Lenke

2013. június 6. és 15. között rendezték meg a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozót. A versenyprogramot idén Solténszky Tibor dramaturg, rendező, tanár és Szigethy Gábor író, rendező, színháztörténész válogatták; a tizenkettőből kettő határon túli magyar előadás volt, a tíz belföldiből mindössze egy volt független produkció. A szakmai, a színész- és a közönségzsűri döntései alapján a díjakat a június 15-én, este nyolckor kezdődő gálán adják át.

Eszenyi Enikő a Vígszínház Jóembert keresünk c. előadásában - Fotó: Garamvári Gábor

Darvas Benedek - Varró Dániel - Hamvai Kornél: A zöld kilences (Vígszínház)

Jobbról nézve a Vígszínház két kortárs magyar színpadi szerzőt és egy remek zeneszerzőt felkérve létrehozott egy új, nagyszínpadi, az operett szabályainak részben-egészben megfelelő, a musicallel kokettáló zenés előadást, amely kellően szellemes; amely bár sok szálon fut, de remek dramaturgiája miatt mindvégig élvezetes és izgalmas; amelynek zenéje bár nem túlontúl maradandó, de hangulatos, ráadásul érdekesen játszik a stílusokkal és idézetekkel; és amelyben remek színészek kapnak lehetőséget úgy a tipikus molnárferenci, "vígszínházas" (pesti hősszerelmesek és krakélerek), mint az operettes (arab alkirályok és dizőzök) karakterek megformálására.

Réti Adrienn - Fotók: Vígszínház / Szilágyi Lenke

Georg Büchner – Tom Waits: Woyzeck (Katona József Színház)

Keresztes Tamásnak el kellett játszania egy Woyzecket – ez az utóbbi években (de legkésőbb a Cabaret Konferansziéja után) tulajdonképp teljesen egyértelmű volt. És Ascher Tamás a Katonában lehetőséget is adott neki erre, ráadásul a lehető legjobb formában: a rendező a darab Tom Waits által megzenésített verzióját vette elő. A végleges verzióban soha el nem készült dráma a maga sajátos nyelvezetével és különös, őrült világával minden rendezőnek valódi kihívás (talán ezért is játsszák ilyen gyakran), nehéz elképzelni belőle két egyforma előadást. Tom Waits fekete iszapba mártott zenéje-szövegei nagyon illenek a Woyzeckhez – és ezt a Katona (angolul és többnyire remekül éneklő) társulata is bizonyította.

Bezerédi Zoltán, Fekete Ernő, Keresztes Tamás – Fotó: Katona József Színház / Szilágyi Lenke

Ascher nem misztifikáló és nem is formalista előadást rendezett; inkább értelmezte a darabot és lélektani drámaként tálalta azt, amelynek groteszkségéért a szövegben amúgy is szereplő részek, na meg Waits ördögi világa felel. Ez a Woyzeck szokatlanul ismerős a kelet-európai színházban szocializálódottak számára: „szegény ördög” ő, nincstelen kisember, akit senki nem vesz emberszámba, akit senki nem vesz komolyan és akit mindenki kihasznál – hogy ebbe őrül bele, vagy hogy az őrületének mindenki más által figyelmen kívül hagyása is csak egyike a megaláztatásoknak, mindegy. Keresztes pedig hozza az elvárt, nagyon magas színvonalat, az elsőtől az utolsó percig tartó koncentrált, túlzások nélkül játszott őrületet, amelyet hiába próbál legyőzni, és amely teljes elkeseredettségbe hajszolja. Játéka olyan, mint az egész előadás: nem bombasztikus, de részletes elemzés eredménye, pontos, hatásos és hibák nélküli.

Tom Waits: God's Away On Business