Egyfelvonás

Makszim Gorkij – Radnai Annamária: Fényevők (Katona József Színház)

„Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi.” Nem akarok Kosztya Trepljovra hasonlítani Csehov Sirályából, és nem akarom azt mondani – sem azt gondolni –, hogy a színháznak csak akkor van értelme, ha folyamatosan meghaladja korábbi önmagát, ha mindig a kortárs formai újítások tükrében értelmezi újra magát, ha minden alkalommal mást és máshogyan akar megmutatni, mint amit már láttunk. Mégis azokat az előadásokat tartom igazán izgalmasaknak, amelyekről már elbeszélésmódjuk, formaviláguk, az általuk beszélt színházi nyelv alapján is látszik, hogy nem készülhettek volna öt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt.

Fekete Ernő, Ónodi Eszter, Kocsis Gergely – Fotók: Szilágyi Lenke

És ezzel máris igazságtalan vagyok, hiszen a színház feladata az is, hogy fontos történeteket jó színészek jó játékával, pontosan elemzett szituációkkal és viszonyokkal, minden részletre odafigyelő rendezéssel meséljen el. És a Fényevők, ez a Radnai Annamária által fordított és átdolgozott Makszim Gorkij-történet fontos, mert az emberi élet, az emberek egymás mellett, egymással vagy egymás ellenére leélt életének alapproblémáiról mond el valamit. Ascher Tamás rendező és Radnai Annamária értelmezésében leginkább azt, hogy a saját szellemi fölényében mélyen hívő értelmiség képtelen a magasztos eszmék szintjénél lejjebb ereszkedni, így az egymásra való oda nem figyeléssel, az emberi problémák kezelésének elmulasztásával és főképp a megértés teljes hiányával megnyomorítják és tönkreteszik a többi embert. Az „aljanép”, a „csőcselék” – mert az előadás kissé elitista fénytörést kap azzal, hogy a kétkezi embereket szinte állatias szinten ábrázolja – dühe pedig az őket emberszámba is alig vevő, sznob „fényevők” ellen falakat tud ledönteni. Akár a civilizáció falait is.

Ötvös András, Bezerédi Zoltán, Kocsis Gergely

Ascher pontosan jelzi azt is, hogy ezek a világot csak nagy összefüggéseiben, de a maga valóságában meg nem értő és ezért bármilyen érdemi változtatásra képtelen fényevők – vagy ahogy Gorkij nevezi őket, „a nap gyermekei” – kik is: Khell Zsolt önismétlő, szinte változatlan formában már többedszer látott (vagy jóindulattal: az Ivanov világát szándékosan felidéző) díszletei és Szakács Györgyi jellemfestő, remekül eltalált jelmezei az 1970-es, 80-as évekbe helyezik a történetet. Ez pedig olyan szövegen túli értelmezési lehetőségeket vet fel, amelyek révén az előadás máig érvényes kérdésekre is segíthet a válaszadásban (lásd még például a „rendszerváltó értelmiség” problémakörét).

Pálmai Anna, Kocsis Gergely

A cselekmény kifejezetten ráérősen bontakozik ki, de valóban igen összetett, voltaképpen minden egyes szereplőnek saját története van, és ezek összességéből táplálkozik a záró konfliktus. Mindenki mást szeret, mint kellene, vagy nem szereti, akit kellene, vagy a szeretetet nem úgy kezeli, ahogy kellene; a nép pedig eközben az orvosokat, kémikusokat okolja a kolerajárványért – ezek az alapok. És Ascher mindezt végtelenül precízen fejti fel: nincs egy jelenet, amelynek ne lenne minden szava pontosan értelmezve, nincs két szereplő, akiknek homályos maradna a viszonya egymáshoz, és nincs két színész, aki mindezt ne tudná eszköztárának jól átgondolt használatával ki is fejezni.

Lengyel Ferenc, Ötvös András, Bezerédi Zoltán

Ugyanakkor beszédük emberi helyett többnyire színészi marad: hallatszanak hangsúlyaik mögött a hatáskeltés tanult – és végső soron jól is használt – mechanizmusai. Annál maradandóbbak a szerep valós átélésének pillanatai: mint Pálmai Anna végső kétségbeesésének zsigerisége egy előadásnyi roppant koncentrált, de nem mindig átélt depresszió után, vagy Ötvös András nagyszerűen technikás, ugyanakkor mégis teljesen önazonos félbolondja, akiben egyszerre van meg a mély alantasság és a hit a saját erkölcsi fölényében is. Ónodi Eszter pedig nem tesz mást, „pusztán” láthatóan maga éli meg szerepét, és nem a színésznő, így viszonylag kisebb érzelmi amplitúdója is mélyebben hat.

Fekete Ernő, Vajdai Vilmos, Ónodi Eszter

A ritmus remek, Kovács Márton élőben szóló zenéje a közhelyek messzire kerülésével nem csak aláfesti, de saját tartalommal támogatja meg az előadást, úgynevezett hiba, megoldatlanság, átgondolatlanság sehol nincs, ahogyan nincsenek magukra hagyott színészek és így magukra hagyott nézők sem. A Fényevők szinte tökéletesen eléri azt a hatást, amelyet el szeretne – és ez nagy szó. Igenis igazságtalan lenne azt állítani, hogy az előadás ennek ellenére részben izgalommentes, mert izgalom csak az egyik szintjén születik meg. Hiszen ez az előadás ugyanilyen formában, ugyanilyen elbeszélésmódot használva létrejöhetett volna öt vagy tíz évvel ezelőtt is.

„Mire jó ez? Duzzog, prüszköl, és új formákat prédikál... De hát jut hely mindenkinek, az újaknak is, a régieknek is – minek tülekedni?” – mondja Treplojovról Trigorin, az író a Sirályban. Nem tudom, melyiküknek van igaza.