Egyfelvonás

Kicsit irigyli a Nemzeti Színház színészeit Ónodi Eszter, a Katona József Színház színésznője, de elszomorítja, hogy a politika ledarálta a művészetet. Az Aglaja főszerepéért nemrégiben a filmkritikusok díjával kitüntetett művész szerint jó, ha a színészből sugárzik az erotika, ugyanakkor a színpadi meztelenkedés nem való szerinte a színházba. Miért lehet jó húsz kiló súlyfelesleg egy szerephez?

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Máté Gábor két éve vezeti a Katona József Színházat: megújult a műsorpolitika, megjelentek a zenés és gyerekdarabok, átalakult a pártolói rendszer, több az előadásokon kívüli program, megnyílt a kávézó és a bolt, ahol az arcképeitekkel díszített táskákat, naptárakat lehet megvásárolni. Egy-egy pluszfeladat inkább púp a színész hátán, vagy élvezitek a glamourt?

A glamour-részét eddig még soha nem éreztem, egy katonás naptárfotózás azért nagyon messze van attól a csillogástól, amit egy „valódi” címlapfotózás jelent. Amikor megcsörren a telefon azzal, hogy karácsony másnapján be kéne jönni megtartani egy diavetítést, akkor őszintén szólva azért nyel egy nagyot az ember – de a vonal másik végén gyorsan hozzá is teszik, hogy mivel előadás is van aznap, elutazni úgysem tudnék, és gyereket is lehet hozni. Amikor már igent mondtam, és csinálom a színházban a dolgom, azt roppantul élvezem: egy csomó olyan dologgal találkozom ilyenkor, amivel addig nem, és rájövök, hogy az ilyesmi tök jó is tud lenni. A zenés műfaj megszületését pedig mindenki pozitívan fogadta, talán csak az haladja meg a képességeinket, hogy rögtön ilyen mennyiségről van szó, de hát teher alatt nő a pálma. Azt pedig sajnos tudomásul kell venni, hogy muszáj minden adandó alkalmat megragadni arra, hogy történjen valami legalább az egyik játszóhelyünkön, de leginkább mind a háromban, délutáni és esti előadásokat is tartani, többet dolgozni. Megélni csak a bevételből lehet.

Hogy egyre kevesebb a néző, azt más tekintetben is érzékeled? Másmilyen ma színésznek lenni, mint mondjuk tíz éve?

A közérzetemben vagy a civil életemben ezt még nem érzem, csak a munka mennyiségében. Az utcán ugyanannyira ismernek vagy nem ismernek fel. Tudom, hogy nem a színház miatt vagyok ismert. Inkább ahhoz tudják kötni az arcomat, ha néha felbukkanok egy-egy újságban. Már többször mondták, hogy biztos tévébemondó vagyok. Meglátnak, ismerős vagyok valahonnan, az meg sem fordul a fejükben, hogy filmből vagy színházból, a tehetségkutatókban pedig nem szerepelek – akkor csak tévébemondó lehetek.

A Katonában akadnak egészen könnyed és súlyos társadalmi problémákat feszegető előadások is – te melyikben szeretsz jobban játszani?

Jó, ha egy előadás valamitől több tud lenni egy egyszerű színházi esténél – ilyesmiben szívesen veszek részt. Például egy kicsit irigykedem a Nemzeti Színház színészeire, mert tudom, hogy a nézőik most valami egészen mást is ünnepelnek egy-egy előadásban, mert mindegyiknek van egy pici plusz tétje. De azért inkább a bohóc típusú színészek közé sorolnám magamat, hozzátéve, hogy a bohóckodásnak is akkor lehet igazán nagy, revelatív hatása, ha a mélyében van valami szívet tépően fájdalmas. A Barbárokat például imádtam játszani, mert bár az szinte egy kisvárosi szappanopera volt, azért nagyon el tudott komorulni a végére. Az Ivanovot is nagyon szerettem.

Dolga a színháznak a társadalmi felelősségvállalás?

Szerintem mindenképpen, de nyilvánvaló, hogy ha csak abból állna egy színház repertoárja, hogy pofába vágóan aktuálisan odamondogatna, az unalmas lenne.  Mint az is, ha egyfolytában a szerelmi háromszögekről lenne szó. A színháznak ilyennek is, olyannak is kell lennie. Egy közösségi térben mi mással találhatnák meg az alkotók és a közönség a közös hangot, mint reakciókkal arra a világra, amelyben élünk?

Pályád kezdete óta, tizenhét éve folyamatosan a Katona társulatának tagja vagy. Jó ilyen sokáig egy helyen lenni?

Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Viszont ha valami gondom volt, azt rögtön megosztottam az igazgatóval, aki mindig meggyőzött az ellenkezőjéről, és ennek rendszerint meg is lett az az eredménye, hogy utána új dolgokat próbálhattam ki. Egyébként forgatásra mindig elengedtek, más színházakban is sokat játszhatok – volt olyan hónap, amikor egyszerre négy budapesti színházban szerepeltem –, a szülés után is partnerek voltak abban, hogy négy éven keresztül csak évi egy bemutatóban vegyek részt: erre igazán nem lehet azt mondani, hogy megkötik a kezem. Nem is lenne jogos, ha ilyen jellegű gondom lenne. Legfeljebb magammal vagy egy-egy éppen aktuális szereppel szemben lehetnek problémáim.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Milyen színésznek tartod most magadat?

Van annyi tapasztalatom, hogy már kezdem érezni, ha nagyon rossz vagyok – ha nagyon jó, azt még nem. Eddig ez sem volt meg; ez egy előrelépés a pályámon. És azt is nagyon tudom már értékelni, ha tiszta szívvel tudok játszani egy előadást, ha minden pillanat, amit a színpadon töltök, örömteli. Van olyan évad, amikor ez minden bemutatómra igaz, és van olyan is, amikor nem. Ha nem, most már azt is át tudom úgy vészelni, hogy a nézők ne vegyék észre, és megpróbálok abból is kipréselni valami örömszerűséget. Mégiscsak arról szól ez a szakma, hogy a néző igazán jól érezze magát; az, hogy én mit gondolok, tulajdonképpen másodlagos.

Az utóbbi két év – a Jadviga párnája, a Lángoló kerékpár, a Virágos Magyarország és A nyaralás – fontos tapasztalata volt, hogy újabban a színész feladata lett a szövegírás is: már nem csak arról van szó, hogy megkapod a könyvet, betanulod a te részedet és készen vagy, hanem te magad is alakítod, adott esetben meg is írod a szerepedet. Ezt élvezem, de azért résen kell lenni: amit közösen létrehozunk, azt el is kell játszani. Volt olyan szerepem, ami ezen csúszott el. Nem szólhat arról a főpróbahét, hogy még mindig azon gondolkodom, mi lesz a következő mondat. Ez alól kivétel Mohácsi János: ő egy külön kozmosz. Ott a főpróbahéten még azt sem tudom, benne leszek-e a következő jelenetben – de az pont ettől jó. Egy picit most vágyom arra, hogy egy próbafolyamatból legalább két hét arról szóljon, hogy tudjak magamból adni a partneremnek, meg tudjam őt lepni, tanulni tudjak tőle. És nagyon jó lenne újra forgatni: egyszerűen csak kíváncsi lennék magamra, hogy hol tartok, hogyan tudom most kamatoztatni azt a tapasztalatot, amit ilyen téren összegyűjtöttem.

Ezek szerint tizenhét év színészkedés nem volt elég arra, hogy úgy érezd, most már azért elég jól mennek a dolgok?

Isten őrizz! Akkor szögre is akasztanám a teljes jelmeztáramat. Mind a mai napig rengeteg kétely és kétség van bennem. Ez számomra létszükséglet; ez nem olyan pálya, ahol várod, hogy öt év múlva nyugdíjas legyél, utána pedig hawaii. Ahogy öregszem, kezdem megérteni az idősebb kollégákat, akik egy bizonyos kor után szinte rettegnek színpadra lépni, egyrészt, mert ott kavarog a fejükben rengeteg korábbi szerep, másrészt, mert a nézők már úgy ülnek be az előadásra, hogy „na, lássuk a nagy színészlegendát!”, ez pedig egyre nagyobb terheket ró a színészekre. Nem a megnyugvásra, inkább erre készülök.

Az anyaság befolyásolta a színészetedet?

Szerintem nincs ember, akinek ne befolyásolná, akkora élményraktár ez. Teljesen más életem van, amióta anya vagyok, és ez kihat arra is, hogy milyen vagyok színészként. Az anyaságot az ember – főleg eleinte – borzasztóan felelősségteljesen éli meg: van egy kicsi, elhagyatott, csodálatos, ember és állat közti kis képződmény, akiért teljes mértékben te vagy a felelős; ez iszonyú nagy teher tud lenni. Ezért volt olyan időszak, amikor a színház számomra a kikapcsolódást jelentette: ez volt az a terep az életemben, ahol felelősség nélkül, önfeledten tudtam játszani, mint egy gyerek, és ez egészen másfajta színpadi működéshez vezetett.

Fotó: Pályi Zsófia – [origo]

Egy-két évente újabb fiatal színésznők érkeznek a Katonába, miközben azok, akik korábban a fiatal lányok voltak, minden évben eggyel idősebbek lesznek. Hogy érzed, szűkülnek a lehetőségeid?

Ilyen szempontból a Katona soha nem volt egy hagyományos színház. A pályám elején sokszor szembesítettek azzal az újságírók, hogy miért nem játszom el azokat a női szerepeket, amiket egy ilyen típusú színésznőnek el kellene. Én meg mindig azt mondtam, hogy azért, mert nálunk nem veszik elő ezeket a darabokat – elég nehéz úgy eljátszani Júliát, hogy nincs köréd rendezve a Rómeó és Júlia. Ennek az volt az oka, hogy a rendezőink ezeket már megrendezték Kaposváron, vagy ezer éve a Katonában. De mivel erre a színházra jellemző a kísérletezés is, hiszen sok a kortárs darab, és a klasszikusokat is sokszor olyan elvetemült alakok állítják színre, mint Bodó Viktor vagy Zsótér Sándor, akiknél abszolút nem lehet a „klasszikus” szereposztást garantálni, így én bizakodom abban, hogy még ebben az érzékeny korban is gondolnak majd rám. Mindenesetre igyekszem fitten tartani magam, és minden értelemben jó alapanyagot szolgáltatni a rendezőknek.

Fontos a fittség, a (színész)női test jó állapotban tartása?

Biztosan. Amikor a szülés után volt rajtam plusz húsz kiló, el kellett döntenem, hogy akarok-e egy nagyon helyes ténsasszony lenni, hiszen a kövér nők jó komédiai alapanyagok. Lehet, hogy a döntésben Herendi Gábornak, a Valami Amerika rendezőjének is nagy szerepe volt: ebben a formában mégsem lehetett a folytatást megcsinálni, vissza kellett változnom Ónodi Eszterré. Pedig Gothár Péter a lelkemre kötötte, hogy nehogy egy grammot is fogyjak, mert úgy kellek neki a Trakhiszi nőkben, ahogy vagyok. És valóban, abban az előadásban már soha sem éreztem úgy magamat, mint a bemutató környékén: szó szerint kifogytam a szerepből. Ott egy, az első hamvasságán túllévő nőt játszottam, akit a férje elhanyagol, sőt, behozza a kapcsolatba a fiatal és gyönyörű rabnőt. Akkor volt igazán jó a kontraszt, amikor én talán nyolcvan kilósan voltam ott, velem szemben pedig Ubrankovics Júlia állt a maga gyönyörűségében.

Mennyire tud a szexualitás – ha nem is szerepet formálni, de – hozzájárulni a szerepfelépítéshez?

A színész mindenképpen egy borzasztóan erős kisugárzású lény kell, hogy legyen – ha ehhez társul némi erotika, az csak jót tud tenni. Sőt, a színház maga is egy erős szexusú pálya, ami nem csak azt jelenti, hogy itt mindenki mindenkivel és fűvel-fával (nekem ilyen ajánlatot még a bölcsészkaron tettek, mondom ezt a mundér becsületének védelmében). És ez nem csak az ellenkező nemre tud hatni. Az a legtökéletesebb, ha valakinek olyan erős a hatása, hogy nemtől és kortól függetlenül süt belőle valami. Ez olyan plusz izgalmakat tud adni egy-egy szerephez, ami nagyon fontos lehet.

Fotó: Pályi Zsófia – [origo]

Viszont, úgy tudom, a színpadi meztelenséget nem szereted.

Igen, de mivel engem erre nem is nagyon kapacitáltak rendezők, főként nézőként érzem úgy, hogy a meztelenség kizökkent. Nem terepe a színháznak a vetkőzés – kivéve persze, ha egy darabban kifejezetten megkerülhetetlen –, mert abban a pillanatban valami másról kezd szólni az egész. A néző óhatatlanul megnézi a színész mellét, fenekét, farkát, és megtörik a varázs. Az erotika művészi értelemben ezerszer kifejezőbb tud lenni, mint a pornó.

Mennyire érzed sztereotipnak a női szerepeket? Mennyire általános, hogy a nők a színpadon feleségekként, anyákként vagy kurvákként jelennek meg, szemben a jóval univerzálisabb, összetettebb férfiszerepekkel?

Egy jól megírt női szerepekben ez mind meg kell, hogy legyen egyszerre, és egy jó rendezés, egy jó színésznő ezt még izgalmasabbá tudja tenni. Az biztos, hogy a férfiak ilyen szempontból jobban jártak: a huszadik század közepéig írt darabokban mennyiségileg több a férfiszerep, így egy férfi nagyobb valószínűséggel kap jó, komoly szerepet.

Játszottál Évát a Vidnyánszky Attila rendezte Az ember tragédiájában, és beugróként szerepeltél a Nemzeti Színházban is. Beszivárgott ezekbe a munkákba a politika, vagy csak a munkáról volt szó?

A Nemzeti Három nővérében még jóval az igazgatóváltási procedúra előtt vendégeskedtem. Ott nagyon hasonszőrű emberekkel találkoztam, akikkel egy nyelvet beszéltünk. Vidnyánszkyval különösen a Bárka Színházban zajló próbaidőszakot élveztem. Ez eleve egy abszurd szituáció volt: a Szegedi Szabadtéri Színpad negyven méteres színpadnyílása helyett gyakorlatilag egy gyerekszobában próbáltunk. Ez a két hét tulajdonképpen egy workshop volt számomra arról, hogy a mozgás, a zene, a szöveg dallama mi mindent tud előidézni. Mindkét előadás érdekes tapasztalat volt nekem, az egyik az ismerőssége, a másik az ismeretlensége miatt. De végtelenül elszomorít, hogy a politika ennyire ledarálta a művészetet. A kultúra nem lehet a politika játszótere.