Egyfelvonás

Sztereotip vidéki kisbüfé, a fridzsideren kék filctollal írott feliratok (COCA: 350 Ft, KOMMERSZ, KRÉM LIKÖR: 200 Ft), mindenki suttog, a kamion túloldalán verekedés és üvöltözés hangjai, néha valakit a hullámpala-falhoz csapnak, veszekedés, indulatok.

Itt ülök Pellérden, egy ipari csarnokban, ahol a Nemzeti Színház éppen a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadást próbálja az esti POSZT-os bemutatóra, a műszak tagjai meg az épp nem játszó színészek olyan halkan mozognak, mint a macskák, nehogy megzavarják a próbát. De minden próbálkozásuk hiábavaló, mert itt fekszik Hollósi Frigyes bulldogja is, Béla (a nyakörvén felirat: IZOMAGYÚ. A másik oldalon: KILLER), és olyan hangosan liheg, hogy nyugodtan dobolhatnánk is mellette, az se hallatszana.

Mondjuk ha rajtam ennyi izom lenne, engem se érdekelnének a szabályok.

Bertolt Brecht: Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Meglepőnek hangozhat, hogy beválogatták a POSZT-ra a Színművészeti Egyetem egyik vizsgaelőadását – de ezen valójában csak az lepődhet meg, aki nem látta Zsótér Sándor rendezését, és nem ismeri Brecht eredetileg Félelem és nyomorúság a Harmadik Birodalomban című jelenetfüzérét sem. Mert ennek az előadásnak ott van a helye az évad legjobbjainak szemléjén; az egész évadban ez beszélt a legjobban, a legérzékenyebben arról, hogy hogyan rombolja szét a normális életet egy diktatúra: mint egy lassú, folyamatos földrengés, amely nem csak egy építmény alapjait morzsolja fel, de minden egyes részére, egységére, téglájára külön-külön ütéseket mér mindaddig, amíg minden porrá nem válik. Zsótér előadása nem a jelenlegi, magyarországi politikai helyzet túlaggódása, hanem egyszerűen egy figyelmeztetés: „azért vigyázzatok, mert ebben a világban senki nem akarna élni. Csak úgy mondom.”

Radnai Márk, Kovács Gergely, Neudold Júlia és Pálos Hanna – Fotó: Solymosi Attila / Színház- és Filmművészeti Egyetem

Máté Gábor végzős színművészetis osztálya egy kis lakás minden szobáját bejátssza; nem egy lineárisan építkező történetet látunk, hanem egy-egy életképet az élet minden területéről. Az egyik szobában egyre jegesebbre fagyasztja a légkört minden elhangzó mondat, mert senki nem tudja, hogy mit mondhat ki anélkül, hogy aláírná a saját halálos ítéletét – netán valaki másét. A másik szobában egy zsidó nő gyakorolja el egyedül, hogy mit fog mondani alapvetően jóravaló, de a helyzethez képest túlzottan konfliktuskerülő, árja férjének, miért is kell elhagynia a Harmadik Birodalmat (Pálos Hanna ebben a jelenetben többedszer hívja fel a figyelmet az osztálytársai közül is kiemelkedő tehetségére). A harmadikban – és ez a legmaradandóbb, legfájdalmasabb jelenet – egy kis család életét őrli fel szép lassan a rettegés a besúgóktól, míg végül rájönnek, hogy elméletileg akár a saját fiúk is feljelenthetné őket – persze nem az ettől való félelem, hanem az ettől való, undorító félelem miatti szégyenkezés az igazi lélekgyilkos. És így tovább: metszően pontos, profi és visszafogott színészvezetésű, messzemenően átgondolt rendezésű előadás ez – ilyen az, amikor a színházban minden külső és belső tényező egyaránt stimmel.

Borbély Alexandra, Ficza István, Kovács Gergely és Simon Zoltán – Fotó: Solymosi Attila / Színház- és Filmművészeti Egyetem

Arisztophanész – MORbA: Lüszisztraté avagy a hálófülkék forradalma (SALTO MOR(t)ALE Társulat)

Pénzhiány miatt jelentősen összezsugorodott a POSZT-on idén az OFF (Országos Fesztiválon kívüli Fesztivál) programja, ráadásul a legjobb OFF-os színházi előadást is egy időpontra tették a Nemzeti teltházas Három Nővérével – nem tudom, hányan ültek így be a színészből rádiós riporterré, majd most egy produkció erejéig újra színésszé váló Sándor Erzsi főszereplésével látható Lüszisztratéra, de remélem, sokan. Mert egyrészt nagyon jó, nagyon szórakoztató, másrészt többszörösen hiánypótló. Először is az idei évadban bemutatott, mindösszesen két (!!) vállaltan és minden ízében feminista indíttatású előadás egyike, másodszor pedig megteszi, amit alig néhányan mernek megtenni: színházi eszközökkel, szellemesen és folyamatosan reflektál az aktuálpolitika alakulására – ahogy egyébként tette azt a színház Arisztophanész idejében is (a forma tehát nem újdonsága, hanem újra felfedezése miatt kiváló).

Sándor Erzsi – Fotók: Saltomortale.hu

Vajda Róbert átíró-rendező okosan szakít azzal az előadás-hagyománnyal, miszerint a Lüszisztraté a békevágyról szólna: ahogy az a szövegből is levezethető, ebben az előadásban a nők nem pusztán azért fogadják meg, hogy nem fekszenek le férjeikkel, amíg azok abba nem hagyják a háborút, mert a háborúzás morálisan elvetendő dolog lenne – hanem azért, hogy a nők végre magukhoz ragadhassák a hatalmat. Vagy ha azt nem is, legalább kiharcolják a nemek közti egyenlőséget, hogy levethessék magukról végre a sztereotip és kirekesztő szerepeket. De senki ne gondoljon valami összevont szemöldökű, dörgedelmes vádiratra: ez a Lüszisztraté valami hihetetlenül élő és pezsgő, a színházi előadás és a stand-up comedy határán mozgó, borzasztóan szórakoztató és húsba maróan vicces, zenés performansz az előadás helyszínéül szolgáló kocsma közönségével kölcsönhatásban. Az a párszáz ember, aki lemaradt róla Pécsen, legközelebb június 25-én láthatja a pesti Cinema Caféban.

Csehov: Három nővér (Nemzeti Színház)

Másodszor néztem meg a Nemzeti Színház és Andrei Şerban Három nővérét a POSZT-on, bár hosszú hezitálás után ültem be rá, mert már Pesten sem tetszett az előadás. Viszont az igen gyenge Péterfy Bori helyére, Irina szerepébe az általában remek Ónodi Eszter került, plusz reménykedtem, hogy most meglátom Şerban rendezésében, amit először nem: hogy mi az a koncepció, mi az a gondolati szál, ami összefűzi a rengeteg parodisztikus, abszurd ötletet, minden mondat kiforgatását, a túlzásokra épülő poénokat; mi az, amitől a sajátos forma szervesül Csehov művével. De nem láttam meg.

Fotók: Nemzeti Színház

Akármennyire is érvényesen beszél az előadás önmagunk becsapásáról („visszamegyünk Moszkvába”, „a feleségem szeret engem”, „kétszáz év múlva minden szép lesz”, stb), akármennyire is bemutatja, hogy Csehov szomorú látlelete mennyire érvényes még ma is, mégis úgy érzem, hogy ez a Három nővér kevés. Kevés, mert legyenek bár a fenti gondolatok mégoly fontosak, mégis jól jönne, ha a karakterek egyesével is fel lennének építve – ezzel szemben itt tulajdonképpen csak arc és ruha alapján lehet elkülöníteni egymástól a három főszereplőnőt –; ha a nagyon is uralkodó formavilág nem kívülről telepedne rá a drámára túlrajzolt illusztrációként, hanem mélyről, belülről támasztaná alá azt, ha olyan dolgokra világítana rá, amelyek érezhetővé tételére a szöveg nem elegendő. Ráadásul még ha a forma – a függönyön tornászó Másával, a hatalmas ruhahalommal a második felvonás elején, a Mickey-egér Bobikkal és egyebekkel – le is nyűgözné a nézőt, akkor is csalódnia kell, mert ez sem eléggé konzekvens: a darabvégi tragédiák hirtelen komolyak és konvencionálisak lesznek – és persze nem elég mélyek, hiszen egyáltalán nincs megágyazva nekik. Şerban Három nővére a POSZT leggyengébb láncszeme.

Daisuke Miura: Castle of Dreams (a tokiói Potudo-ru a Wiener Festwochenen)

Daisuke Miura a legfiatalabb, aki elnyerte a legnagyobb japán színházi elismerést, a Kunio Kushida Díjat. Felrémlik a Pirszinget a kígyónak című könyv írója, az akkor húsz év körüli Kanehara Hitomi – a legfiatalabb, aki elnyerte a legfontosabb japán irodalmi elismerést, az Akutagava-díjat. Nem véletlenül, mert mind a ketten pontosan ugyanazt csinálták: sárba döngölték a tradicionális, teljesítményközpontú japán világképet, ahol a munka, a tanulás, a versenyben való részvétel a legfontosabb, és ahol a nyelv külön szóval jelöli azokat, akik önszántukból nem vagy csak alig dolgoznak. Mindketten ezt a Japánban sokaknak talán ismeretlen és megdöbbentő életformát mutatják be naturalista eszközökkel: a főszereplők a lélektelen szex, a drogok, a bulik és az erőszak.

Fotók: Kunstenfestivaldesarts / Bruno De Tollenaere

Daisuke Miura előadása, amelyet legutóbb Bécsben láthatott a közönség, nem is tesz mást, mint leültet egy olyan szoba ablaka mellé, amelyben nyolc festett hajú, széttetovált fiatal él lepusztult környezetben (a díszlet zseniális), egymás hegyén-hátán, és mindenki mindenkivel kefél, amíg más unalmában a szoba közepén maszturbál, a harmadik meg a videojátékot bámulja a tévéképernyőn (miközben nem is játszik vele), vagy iszik, drogozik, kisollóval ritkítja a fanszőrzetét, a másikat fojtogatja, és így tovább. Hipperrealista előadás ez, és látszólag nincs más célja, mint a (némelyeknek) sokkoló naturalizmuson keresztül megmutatni, hogy létezik ez az embertömeg a társadalom peremén, másrészt, hogy mennyire kiüresedett is az ő életük. Nem érdektelen téma, ha a megvalósítás nem is tökéletes, viszont Európában (és Amerikában) aligha revelatív az ilyesmi, sokszor láttunk már ilyet, és az üres lélekkel, részegen, gépiesen közösülő emberek sem olyan távoliak tőlünk, mint a japán értelmiség tagjaitól. Európában a Castle of Dreams inkább a színházról vet fel kérdéseket: olyasmikről, mint hogy meddig mehet el a naturalizmusban, pornográfiában egy előadás, vagy egyáltalán, hogy meddig színház a színház.

(Köszönet a Trafónak a bécsi utazásért és az előadásért!)

Ronald Harwood : A nagy négyes (Belvárosi Színház – Orlai Produkció)

Lenyűgöző a stáblistája az Orlai Produkció nyári bemutatóinak – a sorban közülük az első A zongorista című film írójának darabja négy művészotthonban élő, idős, egykor fényesen sikeres operaénekesről, és az ő szembenézésükről az öregedéssel. Molnár Piroska, Benedek Miklós, Szacsvay László és Vári Éva a szereplők, a rendező Gálffi László – egy ilyen szereposztás jó eséllyel még akkor is elvinne egy előadást, ha a szöveg maga szóra sem lenne érdemes. Ha túlzás is lenne azt mondani, hogy szóra sem érdemes, azért valami hasonlóról van szó itt is: egy kicsit lassú, egy kicsit unalmas, egy kicsit kiszámítható a dráma szövege még akkor is, ha végül a levont tanulság kifejezett szép: nincs klasszikus értelemben vett happy end, a Rigoletto csúcspontját jelentő kvartettet nem négy testben idős, de hangban pacsirta énekes adja elő. Másfajta a darab optimizmusa: nem érdemes azt siratni, ami már elmúlt, inkább büszkének kell lenni rá, hogy megvolt – mert attól, hogy a test ráncosodik, a lélek még nem kell, hogy vele tartson.

Szacsvay László, Vári Éva, Molnár Piroska, Benedek Miklós – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

A gyengécske szövegből Gálffi és a színészek mindent kihoznak, amit csak ki lehet. Mind a játékot, mind a rendezést, és általában az egész előadást az elegancia jellemzi leginkább: a színészek méltósággal, tisztelettel játsszák rigolyás, egyre szenilisebb, rossz tulajdonságaik rabságában élő figuráikat, és (természetesen) Gálffi sem ül fel az ékegyszerű és ostoba poénlehetőségeknek, amelyeknek pedig oly könnyű lenne felülni: a folyamatosan szexről fantáziáló Benedek Miklós nem tesz félreérthetetlen csípőmozgásokat, az egyre koncentrálatlanabb figyelmű Molnár Piroska nem ül a szék mellé, a hajdan-díva Vári Éva nem teszi magát nevetségessé primadonnaságával, és így tovább. Szerethető, tiszteletet ébresztő figurák ezek minden bajukkal, nyavalyájukkal együtt, akik két lábbal a földön járnak, és akik életszerűtlen, romantikus ábrándok nélkül jutnak el az öregedő önmagukkal való megbékélésig – és ez az, amitől a dráma gyengeségei ellenére mégis jó lesz az előadás.

A nagy négyes: a kvartett Verdi Rigolettójából

John Kander – Fred Ebb – Joe Masteroff : Cabaret (Centrál Színház)

Meghívott „sztárvendégekkel”, a táncos-koreográfus Bozsik Yvette rendezésében mutatta be a Centrál Színház Kander, Ebb és Masteroff klasszikusát, a Cabaret-t – és a decemberi bemutató óta mindenki erről beszél, mint az idei év egyik legjobb musicalje. Végre én is kifogtam egy olyan alkalmat, amikor legalább majdnem az ideális szereposztás játszott: Keresztes Tamás volt a konferanszié, és Csányi Sándor Cliff. Haumann Pétert már nem sikerült elcsípni, pedig nagyon jól állhat neki Schultz úr édes-bús szerepe.

Felül Keresztes Tamás – Fotó: Centrál Színház / Horváth Judit

És Bozsik előadása a várakozásoknak megfelelően tényleg jó – főként azért, mert a rendező egy egészen sajátos atmoszférájú, kígyómozgású, folyton változó, nagyon abszurd, frivol és erotikus, elevenen lüktető világba helyezte a húszas évek Berlinjében, az erősödő nácik árnyékában játszódó szerelmi történetet. Ez a Berlin éjjel él igazán, de akkor nagyon él: a lokálokban fogasra akasztva a szemérem, az öltözőkben szájról szájra járnak a nők és férfiak, férfiak és férfiak, nők és nők, a csempészek megszedik magukat, a zsidók és a náciellenes németek meg túlontúl bizakodóak és naivak. Ez a két és fél órás előadás egy olyan pillanatfelvétel, amelyet sehogy sem sikerül megörökíteni, mert valaki mindig odébb ugrik a fényképezőgép elől; soha nincs teljes nyugalom, az élet akkor is teljes sebességgel robog, amikor épp semmi különös nem történik. És ezt az izgága víziót főként egy tökéletes bohóc, az cirka hatszázhúsz jelmezt elhasználó és ugyanennyi különböző karakterbe fejest ugró kaméleon, Keresztes Tamás gumitestű konferansziéja mozgatja és tartja össze. Talán nincs elég mélység a színészek játékában, talán lehetne az egész néha kicsit megrázóbb – de ezt a Cabaret-t nem azért jó nézni, mert minden eleme egyenként hibátlan lenne, hanem mert lenyűgöz ez a sosem unalmas nagy egész. Elkápráztat, és mint Keresztes rémbohóca, végül bekúszik-mászik az agyunkba, és be is fészkeli magát jó pár hétre.

Középen Marozsán Erika – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

Horváth Péter – Aare Toikka: Help (Kolibri Pince)

Mivel a Kolibrit az ország egyik legfontosabb, legátgondoltabban működő, legprogresszívabb színházának tartom, nem szívesen írok róla rosszat – de a rengeteg kiemelkedően jó mellett a Help egy nem igazán sikerült előadás. Az észt Aare Toikka és Horváth Péter – akinek olyan darabok fűződnek a nevéhez, mint a Padlás vagy a Valahol Európában – egy nemzetközi együttműködés keretében együtt írták a drámát, tört angol nyelven. Kétség nem fér hozzá, hogy jobb színházzal angolul tanulni, mint színház nélkül, azonban a nyelvtanulás önmagában – úgy tűnik – kevés egy előadás létjogosultságához. Márpedig az angol nyelven kívül nemigen van más, ami fenntartaná a figyelmet.

Sallai Nóra és Pomlényi Attila – Fotó: Kolibri Színház / Szlovák Judit

A sztori szerint egy tizenkét éves magyar lány és egy valamivel idősebb észt fiú elvesznek egy hóval mélyen betemetett hegyen, és egy kis menedékházban egymással, meg kevéske étellel és kevéske tűzifával összezárva várják, hogy valaki megmentse őket. Archetipikus történet: az egymásra utaltak a vészhelyzetben összecsiszolódnak, törődni kezdenek a másikkal, és közben megnyílnak a másik előtt. A Kolibri Pincében nincsenek túlontúl mély jellemábrázolások, igazán elgondolkodtató vagy akár megrázó dolgok, ráadásul néhány logikátlanság is bezavar – főként, hogy miért is nem keresik legkésőbb másnap reggel a közeli táborból eltűnt két gyereket? vagy ha keresik őket, miért nem jut eszébe senkinek a leglogikusabb ötlet: megnézni, nincsenek-e valamelyik hegyi menedékházban? –, a hangsúly inkább azon van, hogy mindenki megértse: a nyelvtudás tényleg nagyon jól tud jönni, nem csak akkor, ha ötöst szeretnénk angolból. Ez persze önmagában is fontos üzenet – de jó lett volna mellé valami, ami színházi értelemben is izgalmas.

Sallai Nóra és Pomlényi Attila – Fotó: Kolibri Színház / Szlovák Judit

Kilenc új tagja lesz jövőre a Vígszínház társulatának. A kilenc elég nagy szám – pláne, hogy a Vígnek már így is van negyven szerződtetett színésze és egy-két gyakornoka (igaz, a színháznak minden kis stúdiót egybevetve négy játszóhelye van).

 Láng Annamária a Tom Jones-ban – Fotó: Vígszínház / Szkárossy Zsuzsa

A tavaly a Vígbe szerződöttek között volt két kiemelkedően tehetséges színész: Mészáros Máté és Láng Annamária. Mészáros az akkor még egy évvel az igazgatóváltás előtt álló egri színházból igazolt át, Láng Annamária pedig a Krétakör feloszlása utáni szabadúszást cserélte le a kőszínházra. Mészáros Egerben, évekig tartó folyamat után jutott el igen magas szintre; Láng pedig már a Krétakörben is többször bizonyította kiemelkedő tehetségét, de az egész szétszéledt társulatból is ő volt a legkreatívabb: több (kiváló) saját előadást hozott létre. Ehhez képest a Vígben Mészárosnak mindössze két szerepe volt egész évben: az egyik a Period… című, nem az egyéni alakításokra fókuszáló összjátékban, a másik az év végén Benvolio és Lőrinc barát kettős szerepe a Rómeó és Júliában. Láng ugyan kapott egy főszerepet, de csak a Házi Színpadon, alig néhány néző előtt, a Kalocsa című, a műsorról teljes joggal igen hamar levett blődliben; ezen kívül Sokadik Testvér volt a Hegedűs a háztetőn-ben, szintén részt vett a Period…-ban, és eljátszott a Tom Jones-ban egy olyan lényegtelen harmadikajtónálló-szerepet, hogy én szégyelltem magam miatta.

Járó Zsuzsa az egri Mayában – Fotó: Gárdonyi Géza Színház / Gál Gábor

Most pedig jönnek kilencen. Köztük néhány újabb nagy tehetség – az élen a szülés után a vállalhatatlan mélymagyar népszínházzá átvedlő egri színházba visszatérni nem akaró, fantasztikus Járó Zsuzsával. És ott van az egy éves, nagyon termékeny szabadúszást feladó, addig pécsi Herczeg Adrienn, akit biztos, hogy mindenki megjegyez magának az első vele való találkozás után. Meg a Bárkában egyre jobb szerepekkel elhalmozott, folyamatosan a színpadon lévő Réti Adrienn. Ők ráadásul három, többé-kevésbé hasonló alkatú színésznő – hasonlítanak egymáshoz is (amennyiben a számottevőbb női szerepek közül ugyanazokat lehet rájuk osztani), de hasonlítanak a jelenlegi társulatban a sokat játszó Tornyi Ildikóhoz és Bata Évához is – ráadásul Eszenyi Enikő igazgató szeret vendégeket is hívni, így például helyettük Hámori Gabriella játszotta a Ványa bácsiban Jelena Andrejevnát.

Nem tudom, mit várnak az új társulati tagok a jövő évadtól, de szinte biztos vagyok benne, hogy egyikük sem fog tudni előrelépni ahhoz képest, ahová idáig eljutott. Ez pedig rossz a színésznek is, és – ha olyan tehetségekről van szó, mint például Járó Zsuzsa – rossz a nézőknek is.

Mundruczó Kornél – Bíró Yvette: Nehéz istennek lenni (Trafó)

Tavaly szeptemberben, Rotterdamban már láttam az új Mundruczó-elődást, és írtam is róla, így aztán képtelen vagyok elfogulatlanul nyilatkozni: ha az ember utazik 23 órát egy előadásért, aztán interjúzik miatta hat emberrel, majd ír egy két és fél oldalas cikket róla, akkor elég nehéz megmaradni külső szemlélőnek. Másodszorra nézve talán tisztul valamit a kép: még feltűnőbb, hogy milyen profizmussal, az utolsó félmondatig tudatosan, a hatásmechanizmus és a lélektani finomságok tökéletes ismeretével van megírva és megrendezve az előadás, és feltűnőbb az is, hogy néha mégis túl van nyújtva egy-egy jelenet (például az utolsó előtti), vagy hogy becsúszik egy-egy közhely (például a felesleges, és fél perc alatt beálló színpadi részegség). És még feltűnőbb, hogy a madám szerepében mennyire fantasztikus Láng Annamária, hogy milyen remek a három kurvát játszó Kiss Diána Magdolna, Wéber Kata és Tóth Orsi, vagy hogy milyen jó az előadás zenéje.

Kiss Diána Magdolna, Wéber Kata, Tóth Orsi és Derzsi János – Fotó: Kunstenfestivaldesarts / Koen Cobbaert

A kamionon a világot járó kurvák és a velük egy politikus megbuktatása érdekében filmet forgató „forradalmárok” története irgalmatlanul durván, naturalistán és megrázóan ábrázolja választott problémáit – a human trafficking tökéletesen kiszolgáltatott és elkeseredett áldozatait, az ő élet- és munkakörülményeiket, a Berlusconi-féle politikusokat, akik több luxuskurvát láttak életükben, mint EU-s pályázatot –, közben pedig különféle módokon igyekszik felhívni a figyelmet a borzalmak színház-mivoltára (például az egy-egy kedves dal eléneklése erejéig feltámadó halottakkal). Az egészben mégis az talán a legjobb, ahogyan Mundruczóék Arkagyij és Borisz Sztrugackij azonos című sci-fijére reflektálnak: abban a fejlettebb bolygóról érkező megfigyelő egy olyan bolygón nem bírja elviselni az emberek iszonyatos primitívségét, amelyik konkrétan a sötét középkornál tart saját történelmében – Mundruczónál ez a kor az „itt és most”, a kétezres évek Európája. A világ legpesszimistább regényének ítélete is iszonyúan sötét volt az emberiségről – Mundruczóé, mivel még explicitebb, talán még sötétebb.

Nagy Zsolt, Kiss Diána Magdolna, Tóth Orsi – Fotó: Kunstenfestivaldesarts / Koen Cobbaert