Egyfelvonás

Zágon István - Mohácsi István - Mohácsi János: Hippolyt avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál (Az Orlai Produkciós Iroda bemutatója a Belvárosi Színházban)

Igazán nem lehet azzal vádolni a Hyppolitot (Zágon István drámáját vagy az abból készült filmet, amelyekben még fordítva szerepelt a névben az y és az i), hogy túlontúl bonyolult dolgokat akart volna elmondani a világról; tréfás és gúnyos kifigurázása volt a rongyrázásnak, az újgazdagok őszintétlenséggel és megjátszással teli életmódjának. Mohácsi János előadásának nem az a legfőbb problémája, hogy még ezt a soványka mondandót sem fejti ki, legfeljebb egy-két utalás formájában adja át, hanem az, hogy a gondolatot nem helyettesíti semmi mással. (Az előadásban esetleg jelenlévő aktuálpolitikai utalás, miszerint az urizáló lakáj a hétköznapi ember életébe túl mélyen beleszólni akaró politikust jelképezné, olyannyira kidolgozatlan, hogy felmerül, talán csak az estének mindenképpen értelmet adni akaró néző képzeli oda.)

Nagy Viktor, Csákányi Eszter, Mertz Tibor, Elek Ferenc, Téby Zita - Fotók: MTI / Kallos Bea

Závada Pál: Jadviga párnája (Orlai Produkciós Iroda, Belvárosi Színház)

Jadviga anyjától örökölt, hímzett párnája inkább pajzs, mint ágynemű: ez furakszik minduntalan, már az el nem hált nászéjszaka óta a férj, Ondris és felesége vágyott öle közé. Ez a párna Závada Pál nagyregényében látott napvilágot, egy filmben nyert alakot, és most a színpadon is megelevenedik, hogy visszatükrözze ezt a kelleténél több titokkal és fájdalommal tépázott szerelmet, meg a huszadik századnak azt a felét, amíg Jadviga élt, első világháborúval, erősödő szlovák nacionalizmussal és a válaszul egyre keményedő magyar Tanácsköztársasággal, zsidókkal, tótokkal és besúgókkal terhesen.

Pokorny Lia és Ónodi Eszter - Fotó: Takács Attila

Ronald Harwood : A nagy négyes (Belvárosi Színház – Orlai Produkció)

Lenyűgöző a stáblistája az Orlai Produkció nyári bemutatóinak – a sorban közülük az első A zongorista című film írójának darabja négy művészotthonban élő, idős, egykor fényesen sikeres operaénekesről, és az ő szembenézésükről az öregedéssel. Molnár Piroska, Benedek Miklós, Szacsvay László és Vári Éva a szereplők, a rendező Gálffi László – egy ilyen szereposztás jó eséllyel még akkor is elvinne egy előadást, ha a szöveg maga szóra sem lenne érdemes. Ha túlzás is lenne azt mondani, hogy szóra sem érdemes, azért valami hasonlóról van szó itt is: egy kicsit lassú, egy kicsit unalmas, egy kicsit kiszámítható a dráma szövege még akkor is, ha végül a levont tanulság kifejezett szép: nincs klasszikus értelemben vett happy end, a Rigoletto csúcspontját jelentő kvartettet nem négy testben idős, de hangban pacsirta énekes adja elő. Másfajta a darab optimizmusa: nem érdemes azt siratni, ami már elmúlt, inkább büszkének kell lenni rá, hogy megvolt – mert attól, hogy a test ráncosodik, a lélek még nem kell, hogy vele tartson.

Szacsvay László, Vári Éva, Molnár Piroska, Benedek Miklós – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

A gyengécske szövegből Gálffi és a színészek mindent kihoznak, amit csak ki lehet. Mind a játékot, mind a rendezést, és általában az egész előadást az elegancia jellemzi leginkább: a színészek méltósággal, tisztelettel játsszák rigolyás, egyre szenilisebb, rossz tulajdonságaik rabságában élő figuráikat, és (természetesen) Gálffi sem ül fel az ékegyszerű és ostoba poénlehetőségeknek, amelyeknek pedig oly könnyű lenne felülni: a folyamatosan szexről fantáziáló Benedek Miklós nem tesz félreérthetetlen csípőmozgásokat, az egyre koncentrálatlanabb figyelmű Molnár Piroska nem ül a szék mellé, a hajdan-díva Vári Éva nem teszi magát nevetségessé primadonnaságával, és így tovább. Szerethető, tiszteletet ébresztő figurák ezek minden bajukkal, nyavalyájukkal együtt, akik két lábbal a földön járnak, és akik életszerűtlen, romantikus ábrándok nélkül jutnak el az öregedő önmagukkal való megbékélésig – és ez az, amitől a dráma gyengeségei ellenére mégis jó lesz az előadás.

A nagy négyes: a kvartett Verdi Rigolettójából