Zágon István – Mohácsi István – Mohácsi János: Hippolyt avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál (Az Orlai Produkciós Iroda bemutatója a Belvárosi Színházban)
Igazán nem lehet azzal vádolni a Hyppolitot (Zágon István drámáját vagy az abból készült filmet, amelyekben még fordítva szerepelt a névben az y és az i), hogy túlontúl bonyolult dolgokat akart volna elmondani a világról; tréfás és gúnyos kifigurázása volt a rongyrázásnak, az újgazdagok őszintétlenséggel és megjátszással teli életmódjának. Mohácsi János előadásának nem az a legfőbb problémája, hogy még ezt a soványka mondandót sem fejti ki, legfeljebb egy-két utalás formájában adja át, hanem az, hogy a gondolatot nem helyettesíti semmi mással. (Az előadásban esetleg jelenlévő aktuálpolitikai utalás, miszerint az urizáló lakáj a hétköznapi ember életébe túl mélyen beleszólni akaró politikust jelképezné, olyannyira kidolgozatlan, hogy felmerül, talán csak az estének mindenképpen értelmet adni akaró néző képzeli oda.)
Nagy Viktor, Csákányi Eszter, Mertz Tibor, Elek Ferenc, Téby Zita – Fotók: MTI / Kallos Bea
A Mohácsi testvérek saját drámájukhoz a Hyppolitról szóló történetnek csak egy-két darabját használták alapkőül, amelyre tulajdonképpen egy Feydeau-darabot húztak fel: Schneiderné egy nagy értékű gyémánt nyakéket kap születésnapjára a férjétől, amelyet egymást megszöktetni és/vagy megcsalni készülő titkos szeretők kísérelnek meg ellopni, újabb és újabb akadályokba ütközve. Csakhogy ebben az előadásban nem stimmel a hasonló bohózatok egyik legfontosabb eleme, a feszes ritmus: a (még nyáron is) túl felszínes, ám három és negyed órában előadott történet üresjáratoktól, túlnyújtott jelenetektől botladozik az összecsapott és komolytalan végkifejletig.
Mertz Tibor, Kulka János
A vígjátéki gépezet működésének útjába áll még egy, a tétnélküliségnél is komolyabb probléma, a céltalanság: tökéletesen mindegy, hogy melyik aspiránsnak sikerül ellopnia a nyakéket (márpedig a második felvonás már csak ennyiről szól), mivel egyikük motivációi sem jobbak vagy indokoltabbak a többiekénél, így az izgalom is elvész; pláne, hogy a mellékszereplők jellemei kidolgozatlanok, így esetleges változásaik is érdektelenek.
Elek Ferenc, Pető Kata
Ahogy az egész előadás, úgy a minden mélység nélküli poénok is csak a felszínt kapargatják: a folyamatos viccelődés könnyed, mint a pitypangszirom. Ráadásul Mohácsi ezúttal – szemben többi rendezésével – nem tartózkodik a harsány, ordenáré röhögtetéstől sem; ebben egészen odáig merészkedik, hogy hosszas ajtócsapkodás közbeni artikulálatlan üvöltés lenne a humor forrása – s a csodás ötletet később még meg is ismétlik. Az egyik ilyenért a máskor mindig oly kiváló és súlyos alakításokat nyújtó, ezúttal inkább a néha a mélyben gyökerező, még többször a könnyedebb komédiázásból figurát építő Csákányi Eszter, a másikért pedig a csaknem végig bántóan közönségesen játszó Téby Zita felel. A címszereplő Kulka János koncentrált alakítása félkövér kérdőjel marad Khell Zsolt funkcionális és fantáziátlan szalonbelső-díszletének falán: hol van az a legalább minimális súllyal bíró, kidolgozott és valahonnan valahová tartó előadás, ahonnan Kulka jött?
Kereső
Olvasóim
