Egyfelvonás

Kiss Márton: Angéla evangéliuma, avagy a réterdősi patkányfogó (Centrál Színház)

Szép dolog, hogy (újra) kortárs magyar drámát rendel meg és mutat be a Centrál Színház - kevésbé szép, hogy a kutya sem kíváncsi rá; legalábbis a kínosan szellős félház alapján így tűnik. Pedig Kiss Márton darabjának remek a humora, érdekes a története, komoly kérdések merülnek fel benne nem túl komolyan, és még a színészek is remekelnek- az a kérdés meg csak a legvégén kezd igazán kínzóvá válni, hogy akkor tulajdonképpen mi is volt ez a politikai szatírának sovány, abszurdnak elsietett befejezésű, emberi történetnek viszont túlságosan abszurd darab.

Pokorny Lia, Papp János, Földes Eszter - Fotók: Mészáros Csaba

Thomas Mann: Mario és a varázsló (Kolibri Színház)

Egyre több színház kap észbe, és kezd el a jelenkori Magyarország legfontosabb problémáival foglalkozni. A Kolibri Színház és Bagossy László rendező is ezt teszik már évek óta, külön-külön és együtt is. Bagossy a nagyon is konkrét és metszően szókimondó Heldenplatz után egy jóval metaforikusabb művet hívott segítségül ahhoz, hogy a diktatúrák társadalmáról és a diktátorok - vagy legalábbis a túl erős kezű vezetők - hatalmi törekvéseiről beszéljen. Thomas Mann novellája a fasizálódó Olaszországban játszódik; egy tengerparti üdülővároska esti műsora egy hipnotizőr fellépése, aki valahogyan (karizmatikussággal? varázserővel?) eléri, hogy mindenki úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Mindenki, Mariót kivéve, aki egyedüliként képes kiválni a manipulált tömegből, és szembefordulni a "mágussal". Nagyon sok van ebben a történetben, amit egy drámapedagógiai foglalkozáson át lehet beszélni.

Fotók: Kolibri Színház / Szlovák Judit

Arthur Miller: Az ügynök halála (Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Nem hiszem, hogy valaha is lesz, vagy a darab születése óta bármikor lett volna olyan időpont, amikor ne tűnt volna ordítóan aktuálisnak Miller drámája az öregedésével egyenes arányban gyengülő teljesítményű utazó ügynökről. A darab olyasmiket vet fel, hogy az embert csak az alapján ítélik meg, amennyi profitot hoz, és, mintha csak narancs lenne, "ha kicsavarták, eldobják a héját"; hogy mire az ember kifizeti a ház, az autó és a hűtőszekrény hitelének utolsó részletét, a kocsit és a hűtőt lehet is kidobni, a házban meg már nincs, aki lakjon; vagy hogy a társadalmi elvárások miatt még az is az "amerikai álom" elérésére törekszik, akinek semmi esélye sikeres üzletemberré válni, máshogy viszont talán lehetne boldog.

Nehezen támadható gondolatok ezek - mégis, a dráma nyelvezetének enyhe modorossága, a tanulság túlzott szájbarágása, az olcsó hatáskeltő elemek miatt, meg azért, mert a "nagy igazság" soha nincs túl messze a nagy közhelytől, én sosem tudtam megkedvelni Az ügynök halálát.

Töreky Zsuzsa, Kuna Károly, Csizmadia Gergely, Crespo Rodrigo - Fotók: Jászai Mari Színház

Tasnádi István: Tapasztalt asszony (Szabadkai Népszínház Magyar Társulat)

A színlap öndefiníciójánál, miszerint "gender revü", nehéz lenne jobban körülírni, hogy micsoda is a Tasnádi István által írt és Szabadkán megrendezett előadás. Revü, mert nem egy stílusban, nem egy műfajban, nem egy történetet beszél el, hanem az abszurdtól a dokumentumszínházig mutat meg jeleneteket - a gender, a társadalmi nemek témájában. A hol kurrens társadalmi kérdésekről (mint a kórházi/otthon szülés vagy az erőltetett nemzetszaporulat), hol banális helyzetekről (lánybúcsúról, tejfakasztó buliról), hol fiktív vagy valós életvezetési praktikák ismertetéséről, hol pedig női sorstörténetekről szóló jelenetek végül nem feminista, nem is anti-hímsoviniszta hangszínt kapnak, legfeljebb sztereotípia-elleneset: emancipacifistát.

G. Erdélyi Hermina, Pesitz Mónika, Pálfi Ervin - Fotók: Szabadkai Népszínház / Kovács Attila

Hetvenegy éves korában meghalt Hollósi Frigyes Jászai Mari-díjas színművész. Hollósi a Katona József Színház és a Nemzeti Színház színésze volt, de díjat nyert a Feri és az édes élet címszerepével is, és a Lindától kezdve a Kisvároson keresztül a Tűzvonalbanig számos tévésorozatban is felbukkant. Ide kattintva olvasható a Filmklub nekrológja.

A Szputnyik Hajózási Társaság (Bodó Viktor társulata) minden tagja sárga csillagot tűzött magára a Kockavető november 30-i előadása után, a meghajlás közben, tiltakozásul a Jobbiknak a zsidók összeírásáról szóló javaslata ellen. A videó után a társulat közleménye olvasható.

Fotók: Kollányi Péter

Az Orlai Produkció a széles színházi réteget célozza, igyekszik saját magát eltartani, ám megküzd a középosztály elszegényedésével és mindezek felett még hiteles is próbál maradni. Orlai Tibor szerint a dolgát a társadalmi üzenetek közvetítésében megkönnyíti, hogy a maga ura; nem tartja elképzelhetőnek, hogy a 40 év múlva ne legyenek színházba járó emberek; a színházak egy részének pedig szerinte az a jövője, ha a saját lábára áll. Interjú.

Jez Butterworth: Az ígéret földje (Centrál Színház)

Roppant szimpatikus a Centrál Színháztól, hogy évadról évadra, egy-két bemutatójával mer szakítani a (sokszor kifejezetten minőségi) bulvárral, bízva abban, hogy a nagyon népszerű és/vagy jó színészek elcsábítják a könnyedebb darabokhoz szokott nézőket akkor is, ha a színház éppen valami komolyabb, jelentősebb témával kíván foglalkozni. Így van ez a Rudolf Péterrel fémjelzett kortárs brit dráma, Az ígéret földje esetében is: Jez Butterworth darabja valami olyasmiről szólna, hogy a társadalom számkivetettségre ítéli azokat, akik nem hajlandók beállni a sorba, noha esetleg többet érnek, mint sokan a konformisták közül. És valami olyan posztcsehovi gondolatot képviselne, hogy mindeközben semmi vonzó nincs a társadalom normáiban, a fiatalok nem tudnak magukkal mit kezdeni, jó esetben legalább vágynak a kitörésre, rosszabb és általánosabb esetben már ennyi perspektíva sincs bennük.

Simon Kornél és Rudolf Péter - Fotók: Centrál Színház / Szilágyi Lenke

174/B - Az igazság szolgái (A PanoDráma bemutatója a Trafóban)

Ki a bűnös: aki provokál, vagy aki felül a provokációnak? Indokolt-e az erőszak, ha egy vélt vagy valós veszély elhárítását célozza? Ha egy csoport korábban megtámadott egy másik csoportot, akkor utóbbi csoport máskor és máshol jogosan érzi szükségét az önvédelemnek az előbbivel szemben? Már-már görög drámába illő kérdésfelvetések ezek, pedig a legkonkrétabb valóság szülte őket: 2009-ben, nem sokkal a tatárszentgyörgyi cigánygyilkosságok után a Magyar Gárda kivonult Sajóbábonyba, ahol romák egy csoportja szétverte az egyik gárdistacsalád autóját. Az ellenük indított tárgyaláson az ügyész arra a törvényre hivatkozott, amelyet elvileg a romák védelmében hoztak: hogy ha a bűnt egy adott etnikai csoporthoz való tartozás miatt követik el valaki ellen, azt súlyosabban kell büntetni. A vád szerint a romák követtek el rasszista bűntettet a magyarok ellen (hogy a roma akkor nem magyar-e, az is érdekes kérdés).

Szamosi Zsófia, Ördög Tamás, Urbanotvits Krisztna - Fotók: MTI / Kallos Bea

A harmadik hullám (Ron Jones tanulmánya és Todd Strasser regénye alapján írta Tasnádi István) - Bárka Színház

Ugyan a magyar színházakban egyre többen beszélnek a diktatúrákról, a legrémisztőbb és leghatásosabb figyelmeztetés eddig a Bárka Színház új ifjúsági előadásáé. Tasnádi István ugyanis egy zseniális megoldással a másik oldalról is megmutatta a viszonylag ismert történetet, hogy - ellentétben a legtöbbekkel - ne csak annyit mondjon el, miért rossz autokratikus rendszerben élni, és ne is csak annyit (mint a sztori "eredetije"), hogy nagyon könnyű bárkit manipulálni, de felhívja a figyelmet arra a dermesztő gondolatra is, hogy az ember természeténél fogva talán igényli, hogy egy erős, diktatórikus és rátermett vezető döntsön helyette, még akkor is, ha racionálisan átgondolva a dolgot elvileg tisztában is lenne ennek veszélyeivel. A dráma remek, sebészi pontosságú és halálosan logikus jeleneteit nézve az ember rájön: Tasnádinak alighanem igaza van.

Fotó: Bárka Színház