VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé, 5. nap
Minek csinál az ember fia gyerekszínházat? Mi az oka rá? Miért pont gyerekeknek? Mit akar ezzel az egésszel?
Mert "felnőttszínházat" csinálni, az más: lehet, hogy kellett egy nagy szerep valamelyik színésznek; lehet, hogy kötelező olvasmányt kellett elővenni, hogy bejöjjenek a nézők; lehet, hogy zenés darab kellett, mert rosszul megy a szekér; és így tovább. (Jobb lenne, ha nem így lenne, de így van.) Na de ha már specifikus a célközönség, azaz ennyivel egyszerűbb a rendező dolga, mert azt legalább pontosan tudhatja, nagyjából kik fognak ülni a nézőtéren, akkor nem kéne feltétlenül ennek a bizonyos közönségnek mondani valamit? Ott a lehetőség az ember kezében: adott a közeg, hát adott az azt foglalkoztató problémák, kérdések, érzések köre is, csak ki kell nyújtani a kezet és választani egyet.
Griff Bábszínház, Zalaegerszeg: Hétalvó
Tűzoltó leszel s katona! (Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház)
A nyíregyházi Tűzoltó leszel s katona! annyira jól és evidensen szól a célközönségéhez, azaz a középiskola vége felé járó kamaszokhoz, hogy az előadás után nem is érteni: miért nem készít ugyanerről a témáról színdarabot minden, az ifjúságot is megszólító színház? Ez a "zenés pályaválasztási tanácstalanság" - ahogy a remek és nagyon pontos alcím meghatározza a műfajt - arról szól, ami kitölti ennek a korosztálynak gyakorlatilag az egész életét: a készülődésről az érettségire. És ennek a készülődésnek csak az egyik része a tanulás; ott vannak még a tanulás különféle alternatívái, mint a randik és baráti találkozók. Na meg a másmilyen értelemben vett készülődés: a szembenézés azzal, hogy most már tényleg muszáj lesz kezdeni valamit az életünkkel.
Fotó: Karádi Zsolt
Robert James Waller - Zöldi Gergely: A szív hídjai (az Orlai Produkciós Iroda előadása)
Hogy egy családanya elhagyhatja-e a férjét és gyerekeit egy új szenvedély miatt, és hogy egyáltalán képes-e az ember megváltoztatni az életét, kilépni a fásult megszokásból egy titkon dédelgetett álom megvalósításáért, komoly és fontos kérdések, amelyek rengeteg embert foglalkoztatnak. Ez a Madison megye hídjai című regény alapján készült előadás központi kérdése is - csakhogy azon a színvonalon és sekélységben, ahogyan a szerző körbejárja a kérdést, nem lehet érzékeny kérdésfelvetésről beszélni, csak a Romana-kisregények bulvárgiccséről.
László Zsolt, Udvaros Dorottya - Fotók: Takács Attila
Jez Butterworth: Az ígéret földje (Centrál Színház)
Roppant szimpatikus a Centrál Színháztól, hogy évadról évadra, egy-két bemutatójával mer szakítani a (sokszor kifejezetten minőségi) bulvárral, bízva abban, hogy a nagyon népszerű és/vagy jó színészek elcsábítják a könnyedebb darabokhoz szokott nézőket akkor is, ha a színház éppen valami komolyabb, jelentősebb témával kíván foglalkozni. Így van ez a Rudolf Péterrel fémjelzett kortárs brit dráma, Az ígéret földje esetében is: Jez Butterworth darabja valami olyasmiről szólna, hogy a társadalom számkivetettségre ítéli azokat, akik nem hajlandók beállni a sorba, noha esetleg többet érnek, mint sokan a konformisták közül. És valami olyan posztcsehovi gondolatot képviselne, hogy mindeközben semmi vonzó nincs a társadalom normáiban, a fiatalok nem tudnak magukkal mit kezdeni, jó esetben legalább vágynak a kitörésre, rosszabb és általánosabb esetben már ennyi perspektíva sincs bennük.
Simon Kornél és Rudolf Péter - Fotók: Centrál Színház / Szilágyi Lenke