Egyfelvonás

Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivál, Kaposvár

Mint amikor a sötétben nézed a tévét, de sehogy sem tudod kizárni a látóteredből az odalent világító számlapot a dvd-lejátszón, ami kérlelhetetlen földhözragadtságával hirdeti szakadatlan, hogy pontosan hány perc és hány másodperc van még hátra a filmből. Ilyen tapasztalat az is, ahogyan egy felolvasó-színházi előadás közben nem tudod nem észrevenni, hogy a színész kezében tartott szövegkönyv lapjaiból hány van már hátrahajtva, írással lefelé, és hány vár még (f)elolvasásra: nem lehet még vége jó ideig, ha a felénél van nyitva a könyv, de mindjárt megoldódik minden bonyodalom, ha a bánatos színészsóhaj éppen csak nem fújja már el azt a pár megmaradt, vékonyka lapot.

Hát ettől még nem lesz se nagyon jó, se nagyon érdekes a felolvasószínház, sóhajt ezúttal a bánatos olvasó, és valóban: nem ettől lesz nagyon jó és nagyon érdekes a felolvasószínház. Hanem mindenféle mástól.

Dido: Reiter Zoltán és Petrik Szilárd - Fotók: Memlaur Imre

Tasnádi István: Tapasztalt asszony (Szabadkai Népszínház Magyar Társulat)

A színlap öndefiníciójánál, miszerint "gender revü", nehéz lenne jobban körülírni, hogy micsoda is a Tasnádi István által írt és Szabadkán megrendezett előadás. Revü, mert nem egy stílusban, nem egy műfajban, nem egy történetet beszél el, hanem az abszurdtól a dokumentumszínházig mutat meg jeleneteket - a gender, a társadalmi nemek témájában. A hol kurrens társadalmi kérdésekről (mint a kórházi/otthon szülés vagy az erőltetett nemzetszaporulat), hol banális helyzetekről (lánybúcsúról, tejfakasztó buliról), hol fiktív vagy valós életvezetési praktikák ismertetéséről, hol pedig női sorstörténetekről szóló jelenetek végül nem feminista, nem is anti-hímsoviniszta hangszínt kapnak, legfeljebb sztereotípia-elleneset: emancipacifistát.

G. Erdélyi Hermina, Pesitz Mónika, Pálfi Ervin - Fotók: Szabadkai Népszínház / Kovács Attila

Egy elmebeteg nő naplója (Csáth Géza írásai alapján) – A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Thália Színház közös produkciója

Csáth Géza idegorvosi munkásságának fő dokumentuma az Egy elmebeteg nő naplója, egy paranoiás nő kórképe, amely részben szakszöveg, részben a Gizella nevű nő látomásos, irodalmi igényű naplója. Ebből a szövegből és a szépíró Csáth novelláiból írta meg előadása szövegkönyvét a rendező Dömötör András Brestyánszki Boros Rozáliával együtt.

G. Erdélyi Hermina (Gizella) és Pálfi Ervin (Csáth) – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

Az emeletes díszlet négy különálló szobájában (kórtermében) tehát hol Gizella számol be arról, hogyan kerítette őt hatalmába a Lény, hol más elmebetegek tevékenykednek; hol őket vizsgálják száz éves, primitív módszereikkel az idegorvosok, hol Csáth beszél kutatásairól; néha pedig két gyerek retteg a homokembertől és kínoz állatokat. Történet persze nincs – a színlap is „merülésként” utal az előadás műfajára –, csakhogy nincs más sem: sem magába szippantó atmoszféra, sem feszültség, sem fizikai, sem teoretikus, sem abszurd színház: semmi, ami akár az értelemre, akár az érzékekre hatna. Csak a különösebb szerkesztési elvek nélkül egymás mögé pakolt szövegek, amelyek hol azért érdektelenek teljesen, mert valós, érthetetlen szakszövegek tele orvosi kifejezésekkel, hol pedig azért, mert pusztán annyit mutatnak meg, hogy az orvosok a betegekhez hasonlóan bolondok, vagy hogy mindenkiben meg lehet a bolondság szikrája. Az elmebeteg nő látomásai egyáltalán nem érdekesek, nem izgalmasak és nem is megrázóak, és ugyanez igaz az orvosok és Csáth okfejtéseire is. A színészek magas szinten bírják mesterségüket – látszik, hogy sok munkával és jó technikával építették fel karaktereiket –, de egyikükről sem hiszem el egy percig sem, hogy elmebeteg vagy megszállott kutató, csak azt, hogy jól játszik elmebeteget vagy megszállott kutatót.

Ralbovszki Csaba és Pesitz Mónika – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

Akármit is várhat valaki a színháztól – szakmai érdekességet, érdekes történetet, sajátos hangulatot, bármilyen élményt –, azt az Egy elmebeteg nő naplója nem adja meg. Fogalmam sincs, hogy bárkinek – nézőnek, rendezőnek, színházigazgatónak – miért is lehet érdekes ez az előadás.