Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivál, Kaposvár
Mint amikor a sötétben nézed a tévét, de sehogy sem tudod kizárni a látóteredből az odalent világító számlapot a dvd-lejátszón, ami kérlelhetetlen földhözragadtságával hirdeti szakadatlan, hogy pontosan hány perc és hány másodperc van még hátra a filmből. Ilyen tapasztalat az is, ahogyan egy felolvasó-színházi előadás közben nem tudod nem észrevenni, hogy a színész kezében tartott szövegkönyv lapjaiból hány van már hátrahajtva, írással lefelé, és hány vár még (f)elolvasásra: nem lehet még vége jó ideig, ha a felénél van nyitva a könyv, de mindjárt megoldódik minden bonyodalom, ha a bánatos színészsóhaj éppen csak nem fújja már el azt a pár megmaradt, vékonyka lapot.
Hát ettől még nem lesz se nagyon jó, se nagyon érdekes a felolvasószínház, sóhajt ezúttal a bánatos olvasó, és valóban: nem ettől lesz nagyon jó és nagyon érdekes a felolvasószínház. Hanem mindenféle mástól.
Dido: Reiter Zoltán és Petrik Szilárd - Fotók: Memlaur Imre
Szálinger Balázs: Fehérlófia (Budapest Bábszínház)
Szép szimbólumokba fordítva ábrázolja születéstől házasságig az emberélet nagy útjelző köveit a Fehérlófia, amely egyúttal nagyszerűen megtanít arra is, hogy erőszakkal minden megoldható; hogy aki az erősebb, azé a világ; hogy az ököl szava szebben hangzik, mint a szájé; hogy önzetlenül nem érdemes senkin sem segíteni; s hogy megbocsátás nem létezik, de nincs is rá szükség. Hogy miért kell épp ezt a mesét játszania egy színháznak, számomra rejtély - de ha már játszani kell, hát játsszák úgy, ahogyan a Budapest Bábszínház teszi.
Fotók: Éder Vera
Kereső
Olvasóim
