Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivál, Kaposvár
Mint amikor a sötétben nézed a tévét, de sehogy sem tudod kizárni a látóteredből az odalent világító számlapot a dvd-lejátszón, ami kérlelhetetlen földhözragadtságával hirdeti szakadatlan, hogy pontosan hány perc és hány másodperc van még hátra a filmből. Ilyen tapasztalat az is, ahogyan egy felolvasó-színházi előadás közben nem tudod nem észrevenni, hogy a színész kezében tartott szövegkönyv lapjaiból hány van már hátrahajtva, írással lefelé, és hány vár még (f)elolvasásra: nem lehet még vége jó ideig, ha a felénél van nyitva a könyv, de mindjárt megoldódik minden bonyodalom, ha a bánatos színészsóhaj éppen csak nem fújja már el azt a pár megmaradt, vékonyka lapot.
Hát ettől még nem lesz se nagyon jó, se nagyon érdekes a felolvasószínház, sóhajt ezúttal a bánatos olvasó, és valóban: nem ettől lesz nagyon jó és nagyon érdekes a felolvasószínház. Hanem mindenféle mástól.
Dido: Reiter Zoltán és Petrik Szilárd - Fotók: Memlaur Imre
Mózsik Imre - Vinnai András: A humor forrása (Thália Színház Mikroszínpad - a volt Mikroszkóp)
Önreflexív, programadó, a közönséget új irányba orientáló darabbal nyit a Thália alá szervezett, új vezetésű egykori Mikroszkóp, ma már Mikroszínpad. Vagyis nyitna, ha lenne dráma, de nincs: Vinnai András és Mózsik Imre két és fél órában előadott valamije szabad asszociációk tömkelegére épülő, nem is öncélú, hanem abszolút céltalan, túlírtságában is megíratlan, a színdarab mint olyan szinte minden tulajdonságát nélkülöző mű. Nem posztdramatikus, legfeljebb "predramatikus" színház ez, hiszen nem szakít a megszokott színházi felállással: egy előre megírt szöveg eljátszásáról van szó. Csak az előre megírt szöveg sikerületlen elképesztően.
Schmied Zoltán és Janklovics Péter - Fotók: Thália Színház
Kereső
Olvasóim
