Egyfelvonás

Thomas Mann: Mario és a varázsló (Kolibri Színház)

Egyre több színház kap észbe, és kezd el a jelenkori Magyarország legfontosabb problémáival foglalkozni. A Kolibri Színház és Bagossy László rendező is ezt teszik már évek óta, külön-külön és együtt is. Bagossy a nagyon is konkrét és metszően szókimondó Heldenplatz után egy jóval metaforikusabb művet hívott segítségül ahhoz, hogy a diktatúrák társadalmáról és a diktátorok – vagy legalábbis a túl erős kezű vezetők – hatalmi törekvéseiről beszéljen. Thomas Mann novellája a fasizálódó Olaszországban játszódik; egy tengerparti üdülővároska esti műsora egy hipnotizőr fellépése, aki valahogyan (karizmatikussággal? varázserővel?) eléri, hogy mindenki úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Mindenki, Mariót kivéve, aki egyedüliként képes kiválni a manipulált tömegből, és szembefordulni a „mágussal”. Nagyon sok van ebben a történetben, amit egy drámapedagógiai foglalkozáson át lehet beszélni.

Fotók: Kolibri Színház / Szlovák Judit

Bagossy nem csak a varázsló mutatványaira fektet nagy hangsúlyt, de a neki később „behódoló” nép bemutatására is. A városlakókat adó színészek elvegyülnek a közönségben, és minden eszközzel érzékeltetik, hogy a Kolibri összes – jelmezes és civil – jelenlévő „nézője” ugyanannak a tömegnek a része; Scherer Péter kedélyeskedő, de a hatalmi pozíciójával járó kéjt alig titkoló varázslója még „igazi” nézőket is felhív a színpadra bűvészmutatványban segédkezni. A hatásos ötlet pedig valóban remekül és testközelből érezteti meg mindenkivel a tömeglélektant.

Scherer Péter és Bárdi Gergő

Csakhogy Bagossy végül átesik a ló túloldalára. A túlnyomórészt kamaszokból álló közönség az egyórás előadás első háromnegyed órája alatt egyre lelkesebben éli bele magát a bűvészshow-val kevert vígjátékba: nem győznek kacagni a közönség soraiban ülő színészek vicces bekiabálásain és a jó poénokon, álmélkodni a valódi kártyamutatványokon és matematikai trükkökön. Ebben a hangulatban pedig elvész a befejezés jó esetben gyomorba vágó ereje, az egész előadás lényege. Amikor a varázsló eléri, hogy Mario akarata ellenére szájon csókolja őt, a közönség egy emberként kezd fújolni és röhögni – miközben valami olyasmit kéne megérteni, hogy a diktátor sem feszítheti a végtelenségig a húrt, mert eljön a pont, amikor a megalázott polgár nem tűr már tovább. De ha majd’ egy óra komédiába a derült égből belepottyan három-négy perc tragédia, nem hibáztatható a közönség, ha fel sem tűnik neki, mi visszhangzik az előadászáró pisztolylövés dörrenésében.