Egyfelvonás

Shakespeare: Hamlet (Örkény István Színház)

Több rendező kedvelt és kényelmes módszere, hogy ha a mai magyar közéletről, aktuális problémákról lenne valami mondandójuk, akkor elővesznek egy jól bevált, a témára úgy-ahogy ráhúzható klasszikus drámát, és úgy gondolják, a kisebb-nagyobb áthallások majd megértetik mindenkivel, mit is akartak közölni az előadással. Hát Bagossy László nem ilyen: az ő Hamletjének első képében az ország vezetője egy focistadion kiemelt helyén ül, körbevéve magát sleppjével, akikkel a meccs közben igyekszik rendezni az ország ügyeit.

"Mosolyoghat a gazember is - ha másutt nem, hát nálunk" - Fotók: Gordon Eszter

Ez nem áthallás, ez világos közlés, mégpedig úgy, hogy a félreérthetetlen és konkrét személyekre lefordítható utalás mégse szűkítse le a dráma értelmezési tartományát, hiszen a rendező ötlete vagy koncepciója nem telepszik rá a tartalomra (Bagossy csak néha viszi túlzásba a focihuligán-téma újbóli kibontásait). Ha nem ismernénk egy vezető politikust sem, aki stadionpáholyban szotyizik a bankelnökkel, a Hamlet akkor is tökéletesen megállná a helyét Bagossy Levente tervező remek stadiondíszletei közt, mert a hatalmi viszonyok, az ország sorsához való hozzáállás vagy az olyan finom jelzések, mint hogy mindenkinek van helye a lelátón, kivéve Hamletet, tökéletesen átgondoltak.

Znamenák István, Polgár Csaba, Csuja Imre

Ez a kétszeri hatás Bagossy László Örkény Színház-i Hamletjének egészére jellemző. A rendező ugyanis egyrészt úgy hozza a nézőtől karnyújtásnyi közelségbe a drámát, hogy a stadion-szimbolikával megteremti a fogódzót a mával; másrészt tárgyi eszköztárával is nyomatékosítja maiságát – Polonius például nem csak unja a királyi udvarba érkező társulat darabját, de cukorkás zacskóval is zörög, és a telefonja is megszólal a zsebében, a Dániát az utolsó képben elfoglaló norvégok pedig szelfiket készítenek a dánok csontvázaival pózolva. Harmadrészt pedig azzal teszi a mienkké a Hamletet, hogy légkalapáccsal veri szét a négyszáz éves színdarabra rakódott minden patinát; Nádasdy Ádám egészen kiváló, értelmező, mai és szöveghű fordítását használja, és minden egyes szót, minden egyes mondatot pontosan elemez. Így pedig minden érthetővé válik az utolsó utalásig, motivációig, jellemrajzig, és minden, korábban szállóigeként szinte közhellyé vált mondat valós tartalmat kap, minden emberek közötti kapcsolat, minden emberen belüli feszültség érthetővé válik.

Kókai Tünde e.h., Polgár Csaba, Für Anikó, Znamenák István

És ez persze nem csak az olyan kisebb „gegekben” érhető tetten, mint hogy a színésztársulat vezetői itt valójában a legkevésbé sem örülnek annak, hogy a műkedvelő királyfi bele akar dumálni az előadásukba, vagy hogy mielőtt Hamlet a nagymonológjában a tettektől való visszarettenésig érne, véletlenül elsül a kezében a csőre töltött pisztoly. De kell hozzá a színészek kiemelkedően jó játéka is. Hogy Polgár Csaba mesterien, tanítani valóan adja a főszereplőt, az szinte természetes, hiszen a színész már az egyetemről kijőve is Hamlet volt, inkább az a meglepő, hogy csak most játszotta el a szerepet. A dán királyfit ilyen hihetetlen természetességgel, (kis)emberien, pátosz nélkül, mélyen átélt tépelődésekkel, a jellemhibákat sem eltitkolva nagyon kevesen tudnák eljátszani. Polgár játékának ráadásul különös ízt ad a trónörökös excentrikussága: ennek a Hamletnek tulajdonképpen azért van annyira felvágva a nyelve, hogy szórakoztassa magát éles eszű megjegyzéseivel, saját színészkedésével. Znamenák István hozzá hasonlóan lenyűgözően hozza a bűnbánatra képtelen, hiszen a bűnt valójában nem bánó királygyilkos királyt: nagymonológja kristálytisztán szólal meg, végtelenül érthetővé téve az elkárhozásba előre beletörődő, magában a tisztességet kereső és azt nem lelő ember lelkivilágát.

Gálffi László, Polgár Csaba

Csuja Imre, pontosabban Polonius lubickol a magát roppant fontosnak és eszesnek hívő, szánalmas, talpnyaló kishivatalnok minden felelősségtudatában; a színész képes ezt egy olyan, roppantul kidolgozott karikatúraként ábrázolni, amelyben ugyanakkor megvan a kifejtett jellemrajz minden árnyalata is. A több szerepet játszó Gálffi László sírásója felülmúlhatatlan komédiásként nevettet csak látszólag egyszerű, valójában tudatos és igen összetett eszköztára használatával. Hamlet atyjának szellemeként néha túlontúl ismerős a hanghordozása korábbi szerepeiből, de a rendező csodálatosan értelmező, mégis egyszerű ötlete révén néma, élő lelkiismeret-furdalásként szinte az előadás motorja tud lenni. (A szintén általa játszott Színészkirály az egérfogó-jelenet végén Hamlet atyjává átöltözve a színen marad, és roppant erejű jelenlétével, mintegy szoborként emlékezteti a bosszúra, cselekvésre magát rászánni nem tudó Hamletet tétovázására, egyúttal szemtanúi jelenlétével teszi hangsúlyosabbá a következő, fontos jeleneteket, a király monológját, Hamlet és anyja beszélgetését és Polonius megölését.)

Elöl Gálffi László és Pogány Judit

Vajda Milán és Ficza István Rosencrantzként és Guildensternként nem a mocskos politikai játszmákba belecsöppent és azok által tönkretett kisembereket játsszák, hanem az uralkodónak önként cipőtalpat csókoló opportunistákat – azaz a mai Magyarország egyik, gyorsan gyarapodó embercsoportját képviselik. És ezáltal fontos fogaskerekekké válnak Bagossy gépezetében: a rendező (a dramaturg Gáspár Ildikó a Hamlet-előadások közé – amennyire lehet – újszerű nézőpontot hozó munkája révén is) elsősorban a politikáról akar beszélni. Az országukat a saját maguk érdekében végül mellékhatásként tönkretevő, a tisztességet hírből sem ismerő politikusokról, akik szerint az ország van őértük, és nem ők az országért. Így persze a szövegben marad minden a norvég seregek készülődéséről, és arról, hogy a dán király saját kisstílű céljai miatt nem is veszi észre, miként sodorja veszélybe a hazáját.

A nép, vagyis Bagossynál az Ignjatovic Kristina focimezeibe bújt drukkerek pedig magabiztosan ócsárolják a náluknál valójában sokkal eredményesebb népet. Amíg az be nem hatol a határaikon belülre, hogy a saját mocskába belefulladt országot ellenállás nélkül foglalja el. Ki gondolta volna Bagossy László előadása előtt, hogy ennyire pontosan a Hamlet világában élünk ma itt, Magyarországon? És ki gondolta volna, hogy ez erőltetett menetelést jelenthet a nemzet kiszenvedése felé?