Egyfelvonás

Shakespeare: III. Richárd (Komáromi Jókai Színház)

Összesen nincs három perc csend a színpadon a Komáromi Jókai Színház III. Richárd-előadásának két és fél órája alatt: nemcsak a színészek hadarják olyan sebességgel a szövegüket, mintha nem erejükkel, hanem gyorsaságukkal akarnák letaglózni egymást, de a jelenetek is másodpercnyi elmélázás nélkül csúsznak egymásba. Több színész sikertelenül küzd az akusztika kihívásaival (nagyjából minden tízedik mondat egyszerűen nem hallható már az ötödik sorból sem), ráadásul a játszók pusztán mondataikat értelmezve, nem pedig a benső történések, motivációk, érzelmek szavakon túli megjelenítésére koncentrálva mondják fel szövegüket, azt is a lehető legegyszerűbb eszköztárat használva: a haragot kiabálás, a kétségbeesést ordítás, a fájdalmat sikoltás, a még nagyobb fájdalmat térdre rogyás és sikítás jelzi. Mindezek miatt az előadásban nyomai sem fedezhetőek fel a dráma és az egyes jelenetek, viszonyok, egyének közti és egyénen belüli konfliktusok elemzésének – és ilyenformán természetesen a nagy egészről alkotott rendezői véleménynek sem.

Ha más nem is, legalább az kiderülhetne, hogy hol kapcsolódik a III. Richárd a mai valósághoz, a mai politikusképhez, vagy bármihez – a kötelező olvasmányok színházi interpretálásának célszerűségén kívül.

Középen Rancsó Dezső és Mokos Attila – Fotók: Komáromi Jókai Színház

Persze mindez nem csak a közhelyekből építkező, a modorosságot, a túlzott teatralitást soha nem kerülő színészek – és a közülük némiképp kiemelkedő, egy sajátos hanghordozást használó és cinikus kajánságát az elsőtől majdnem az utolsó percig megőrző, de karakterének összetettségét, önmagával vívott csatáit és komoly változásait megjeleníteni már nem tudó címszereplő, Mokos Attila – felelőssége. Martin Huba rendező a gondos színészvezetés és a drámáról alkotott gondolatok közlésének hiánya mellett olyasmikkel is nehezíti a fentebb sorolt okok miatt még a cselekmény szintjén is csaknem követhetetlen előadás befogadását, mint a díszlethasználat. Ugyanis telepakolja a színpadot bádoghordókkal, amelyek jelenlétére vagy szerepére semmiféle indoklással nem szolgál, de ha már ott vannak, hát engedi rátelepedni őket az előadásra. A színészek folyamatosan dobálják, a „drámai csúcspontokon” zenei aláfestésként püfölik is őket, ami talán még a második alkalommal sem tűnik hervasztóan közhelyes találmánynak, szemben a minden halálesetet kísérő – és abból jó sok van – fülsértő, egyetlen dallamot ismétlő skótdudaszóval. Az ugyan hatásos kép, hogy a kivégzésekre is ezeket a hordókat használják – de ez sem magyarázza, legfeljebb kihasználja a tucatnyi díszletelem jelenlétét.

Tar Renáta

Lehetne még beszélni a szereplők életkorához hol túlontúl ragaszkodó (a két gyereket tényleg két tízévesforma és szövegmondásukkal a rendező által tökéletesen magukra hagyott kisfiú játssza), hol arra fittyet hányó (Richárd anyját a fiánál ránézésre úgy húsz évvel fiatalabb színész adja) szereposztásról, a primitíven koreografált mozgásról és még sok mindenről, de egyszerűen nem érdemes.

Olasz István

Hogy az év legjobb előadásait bemutató szemle helyett a szakmaiságot szinte már nélkülöző, a minőségre sokadlagos szempontként tekintő, a politikai területfoglalás és erőfitogtatás terepévé vált POSZT-tal nagyon súlyos problémák vannak, az sok egyéb mellett az olyan apró epizódokból is látszik, mint amikor a szünet után a nézőtéren maradó – az eredetinek maximum a kétharmadát kitevő – közönség két, látszólag „laikus” tagja is arról beszélget, hogy nem értik, miért kellett ezt az előadást beválogatni a POSZT versenyprogramjába. Hiszen, sorolják a lehetséges okokat, tudomásuk szerint a komáromi színház és a rendező is pártsemleges.