Gém Zoltán: Starfactory (Thália Színház)
Nagyon egyszerű történetsablont próbál használni az elsőműves Gém Zoltán a Thália számára írt musicaljében: azt, amelyben a szerző bemutat egy értékvesztett állapotot, majd szemlélteti, azzal szemben mi volna a helyes út. Ám belezavarodik ebbe a nem túl bonyolult feladatba. Adott ugyanis a Starfactory, a csúnya, kapitalista sztárcsináló gépezet, a tévés tehetségkutató, ahol - nahát! - csak a nézettség a fontos, de a szereplő fiatalok lelkét senki nem pátyolgatja. Az innen kiesett üdvöske, a becsülendő elvekkel megáldott utcazenész meg két idős bohóc ezért "alternatív koncertet" szerveznek, amelyen végül (és ez nem költői túlzás!) minden negatív figura megjavul, mindenki újra megszereti egymást és mindenki kibékül mindenkivel. A háttérben, a kivetítőn eközben boldog családok mosolygós reklámfotóit vetítik.
Fotók: MTI
Horváth Péter – Aare Toikka: Help (Kolibri Pince)
Mivel a Kolibrit az ország egyik legfontosabb, legátgondoltabban működő, legprogresszívabb színházának tartom, nem szívesen írok róla rosszat – de a rengeteg kiemelkedően jó mellett a Help egy nem igazán sikerült előadás. Az észt Aare Toikka és Horváth Péter – akinek olyan darabok fűződnek a nevéhez, mint a Padlás vagy a Valahol Európában – egy nemzetközi együttműködés keretében együtt írták a drámát, tört angol nyelven. Kétség nem fér hozzá, hogy jobb színházzal angolul tanulni, mint színház nélkül, azonban a nyelvtanulás önmagában – úgy tűnik – kevés egy előadás létjogosultságához. Márpedig az angol nyelven kívül nemigen van más, ami fenntartaná a figyelmet.
Sallai Nóra és Pomlényi Attila – Fotó: Kolibri Színház / Szlovák Judit
A sztori szerint egy tizenkét éves magyar lány és egy valamivel idősebb észt fiú elvesznek egy hóval mélyen betemetett hegyen, és egy kis menedékházban egymással, meg kevéske étellel és kevéske tűzifával összezárva várják, hogy valaki megmentse őket. Archetipikus történet: az egymásra utaltak a vészhelyzetben összecsiszolódnak, törődni kezdenek a másikkal, és közben megnyílnak a másik előtt. A Kolibri Pincében nincsenek túlontúl mély jellemábrázolások, igazán elgondolkodtató vagy akár megrázó dolgok, ráadásul néhány logikátlanság is bezavar – főként, hogy miért is nem keresik legkésőbb másnap reggel a közeli táborból eltűnt két gyereket? vagy ha keresik őket, miért nem jut eszébe senkinek a leglogikusabb ötlet: megnézni, nincsenek-e valamelyik hegyi menedékházban? –, a hangsúly inkább azon van, hogy mindenki megértse: a nyelvtudás tényleg nagyon jól tud jönni, nem csak akkor, ha ötöst szeretnénk angolból. Ez persze önmagában is fontos üzenet – de jó lett volna mellé valami, ami színházi értelemben is izgalmas.
Sallai Nóra és Pomlényi Attila – Fotó: Kolibri Színház / Szlovák Judit
Kereső
Olvasóim
