Egyfelvonás

Kander - Ebb - Masteroff: Kabaré (a Soproni Petőfi Színház, valamint a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház előadásairól)

A Kabaré című musical áldás a színházigazgatóknak: műsorra tűzésével úgy csillapíthatják a közönség mohó musical-éhségét, hogy közben nem kell kompromisszumot kötniük az igényesség tekintetében - hiszen ez a zenés darab semmivel sem feszeget kevésbé komoly, súlyos és fontos témákat, mint a drámairodalom szeriőz gyöngyszemei. A fajgyűlölet és a szélsőséges eszmék térnyeréséről, az állampolgárok közömbösségéről és az ellenállás hiányáról (is) szóló Kabaré aktualitása alighanem legalább annyira indoka annak, hogy sok színház pont most játssza, mint a zenéjének nagyszerűsége.

Fotó: Soproni Petőfi Színház

Kander - Ebb - Masteroff: Kabaré (az Ódry Színpad és a Nemzeti Színház közös produkciója)

A jó színház bízik a nézőben, bízik a színészben és bízik a színdarabban. Ismeri az utalások, jelképek, jelzések, metaforák és a sorok közti tartalmak erejét, és épít is rá. Tudja, hogy a gondolat akkor ereszt csak gyökeret a néző fejében, ha ő maga keltheti ki azt, és nem készen vágják hozzá. A harmincas évek Németországában, a fajgyűlölet erősödése, a nemzetiszocialista munkáspárt térnyerése idején játszódó, az állampolgárok közönyét és menekülési képtelenségét bemutató musical, a Kabaré pedig pont erre a hatásmechanizmusra épül: elmond egy egyszerű történetet, amiben alig akad valami kis durvaság - a hátborzongató az, amire ez az egész ablakot nyit, és amit a mondatok egyes félszavai valójában jelentenek.

Fotók: Tóth Simon Ferenc

John Kander – Fred Ebb – Joe Masteroff : Cabaret (Centrál Színház)

Meghívott „sztárvendégekkel”, a táncos-koreográfus Bozsik Yvette rendezésében mutatta be a Centrál Színház Kander, Ebb és Masteroff klasszikusát, a Cabaret-t – és a decemberi bemutató óta mindenki erről beszél, mint az idei év egyik legjobb musicalje. Végre én is kifogtam egy olyan alkalmat, amikor legalább majdnem az ideális szereposztás játszott: Keresztes Tamás volt a konferanszié, és Csányi Sándor Cliff. Haumann Pétert már nem sikerült elcsípni, pedig nagyon jól állhat neki Schultz úr édes-bús szerepe.

Felül Keresztes Tamás – Fotó: Centrál Színház / Horváth Judit

És Bozsik előadása a várakozásoknak megfelelően tényleg jó – főként azért, mert a rendező egy egészen sajátos atmoszférájú, kígyómozgású, folyton változó, nagyon abszurd, frivol és erotikus, elevenen lüktető világba helyezte a húszas évek Berlinjében, az erősödő nácik árnyékában játszódó szerelmi történetet. Ez a Berlin éjjel él igazán, de akkor nagyon él: a lokálokban fogasra akasztva a szemérem, az öltözőkben szájról szájra járnak a nők és férfiak, férfiak és férfiak, nők és nők, a csempészek megszedik magukat, a zsidók és a náciellenes németek meg túlontúl bizakodóak és naivak. Ez a két és fél órás előadás egy olyan pillanatfelvétel, amelyet sehogy sem sikerül megörökíteni, mert valaki mindig odébb ugrik a fényképezőgép elől; soha nincs teljes nyugalom, az élet akkor is teljes sebességgel robog, amikor épp semmi különös nem történik. És ezt az izgága víziót főként egy tökéletes bohóc, az cirka hatszázhúsz jelmezt elhasználó és ugyanennyi különböző karakterbe fejest ugró kaméleon, Keresztes Tamás gumitestű konferansziéja mozgatja és tartja össze. Talán nincs elég mélység a színészek játékában, talán lehetne az egész néha kicsit megrázóbb – de ezt a Cabaret-t nem azért jó nézni, mert minden eleme egyenként hibátlan lenne, hanem mert lenyűgöz ez a sosem unalmas nagy egész. Elkápráztat, és mint Keresztes rémbohóca, végül bekúszik-mászik az agyunkba, és be is fészkeli magát jó pár hétre.

Középen Marozsán Erika – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt