Kander – Ebb – Masteroff: Kabaré (az Ódry Színpad és a Nemzeti Színház közös produkciója)
A jó színház bízik a nézőben, bízik a színészben és bízik a színdarabban. Ismeri az utalások, jelképek, jelzések, metaforák és a sorok közti tartalmak erejét, és épít is rá. Tudja, hogy a gondolat akkor ereszt csak gyökeret a néző fejében, ha ő maga keltheti ki azt, és nem készen vágják hozzá. A harmincas évek Németországában, a fajgyűlölet erősödése, a nemzetiszocialista munkáspárt térnyerése idején játszódó, az állampolgárok közönyét és menekülési képtelenségét bemutató musical, a Kabaré pedig pont erre a hatásmechanizmusra épül: elmond egy egyszerű történetet, amiben alig akad valami kis durvaság – a hátborzongató az, amire ez az egész ablakot nyit, és amit a mondatok egyes félszavai valójában jelentenek.
Fotók: Tóth Simon Ferenc
Ám Alföldi Róbert rendező a Színművészeti Egyetem színészhallgatóinak vizsgaelőadásában a legutolsó momentumig mindent egyértelművé kíván tenni, de üvöltve, hogy a nagyothallók is jól értsék. Nemcsak az amúgy is egyértelmű szimbolikájú dalokat „leplezi le” igen szemfülesen (például amikor a nácik arról énekelnek, hogy milyen egy majommal járni, az állatnak sárga csillagot tűznek a mellére, s a dal közben meg is kínozzák), nemcsak azt nem hiszi el, hogy a néző valahogy majdcsak kitalálja az előadás apropóját (a végén a színészek nyilatkozatot olvasnak fel a Magyar Köztársaságról, máskor meg turult mondanak sas helyett), de még abban sem bízik, hogy a színészek visszafogott eszközökkel is érzékeltetni tudják érzéseiket, hangulataikat (a dühöt állandó káromkodásokkal, az ellenségességet artikulálatlan üvöltéssel fejezik ki).
S ez nem csak azért problémás, mert rendkívül harsány és sokszor ízléstelen, hanem mert nem tesz hozzá semmi olyat az előadáshoz, ami ne derülne ki a szövegkönyvből amúgy is. Az olcsó poénok (többször is azon kéne nevetni például, hogy a járókeretes néni futni tud) és a borzalmas viccek („a nő olyan, mint a légy: leszáll a cukorra és a szarra is”) csak tovább rontanak az összképen.
Alföldi mindeközben megvonja a szerepformálás lehetőségét a fiatal színészektől: a főszerepeket mindenki játssza, de mindenki csak pár percig, így pedig lehetetlen kibontani egy-egy figurát, netán megjeleníteni egy jellem fejlődését. Ez pedig nem csak a színészi képességek megismerése szempontjából bajos (olyan ez, mint főzés helyett a nyulat simogatni: biztos jó dolog csinálni, de a lényeghez nem visz közelebb), de így minden szereplő távol is marad a nézőtől. Nincsenek sorsok, nincsenek hús-vér emberek. Csak egy harsogó politikai kiáltvány.
Kereső
Olvasóim
