Egyfelvonás

Paul Claudel – Arthur Honegger: Johanna a máglyán (Nemzeti Színház)

Vidnyánszky Attila egy színházi értelemben igen alacsony színvonalú kinyilatkoztatás, a saját színházfoglalását színpadra állító Vitéz lélek bemutatása után mintha vissza kívánna térni ahhoz, amiben igazán jó: a látomásos erejű, grandiózus látványvilágú, korántsem csak a tudatra ható, hangsúlyosan összművészeti előadásokhoz.

A Johanna a máglyán című oratórium nagy része ebben a szellemben készült: Olekszandr Bilozub csodálatosan impozáns, az előadással együtt élő-mozgó-vibráló díszletében jó félszáz statiszta felel az álomszerűen hömpölygő összképért, Bozsik Yvette táncosai a szüntelen változékonyságért, miközben Honegger zenéjét a színpad előterében szimfonikus zenekar szólaltatja meg.

Fotó: Jekken Péter / peterpress.com

Ilyen szellemben kezdődik, és végül ide is tér vissza a Nemzeti Színházban Szent Johanna története, akit Paul Claudel a bírósági tárgyalás vége és a máglyahalál közti időben ábrázolt, és aki élete fő állomásait visszaemlékezésekben idézi fel. A szép kezdet és még szebb vég között problematikus, hogy Claudel és Vidnyánszky kevéssé a történetre, mintsem annak eszmei mondandójára koncentráló narratívuma ugyancsak színháziatlan, mert tökéletesen egyértelmű, hogy kik a Jók és kik a Rosszak: az egyik oldalon áll a bíróság, amelynek tagjait Szent Domonkos egyszerűen csak vadállatoknak nevezi, és akik ostoba, gonosz, csak a Sátánban hívő véglények, míg velük szemben ott van a tiszta, igaz, szenvedő és ártatlan, már életében is szent Johanna.

Fotó: Jekken Péter / peterpress.com

Vidnyánszky tesz róla, hogy amennyire csak lehet, a leosztás tényleg abszolút fekete-fehér legyen. A bíróság elnöke, a Disznó tényleg disznó, nagy csecsekkel, jól látható pénisszel, a tárgyalás levezetője, a Szamár hatalmas fütykösű szamár, és a végig ordenáré műmellekben játszó Udvaros Dorottya – akiről Vidnyánszky azt sem tartja fontosnak, hogy kiderüljön, ki is ő, és mit takar a színlapon jelölt Hordók anyja kifejezés – kisgyerek módjára tapsikol, amikor a hóhér előveszi kínzóeszközeit. (Udvaros talán sosem játszott még ilyen rosszul, mint most, egy tökéletesen egydimenziós, alantas figura egyetlen tulajdonságát, féktelen gonoszságát mutatva csak meg erősen túlzó eszközökkel.) Aztán az egyoldalú és így valós konfliktust nem, csak egy példabeszéd feltétlen igazát kínáló jelenetek még egy szintet aljasulnak: az egyik szereplő a disznó francia megfelelőjének hangzásán (cochon) viccelődve azt mondja a sertésre: „talán csak nem Cohn-Bendit?”. (Nota bene: néven gúnyolódni minden sértés közül a legalantasabb.)

Fotó: Jekken Péter / peterpress.com

Ennek folytatásaként pedig, mikor Johanna felteszi a talán legfontosabb kérdést – mi jutatta őt, az egyszerű parasztlányt a máglya közelébe –, Domonkos elmondja: a kártyajáték, pontosabban az, hogy kik keverik a lapokat. Ekkor a valóban megelevenedő kártyalapok megfordulnak, rajtuk a nyugat-európai liberális sajtó címlapjai, és bugyuta karikatúrák az Európai Unió mai, liberális vagy zöldpárti politikusairól (Cohn-Benditről vagy Rui Tavaresről például).

Fotó: Jekken Péter / peterpress.com

Ez az előadásból minden szinten kirívó, színházi értelemben semmilyen módon elő nem készített és meg nem indokolt néhány perc elég ahhoz, hogy egyszerű aktuálpolitikai beszólogatássá silányítsa az istenességet, a magasztos eszmékről szóló drámát.

Hogyan is lehetne Istenre és a szeretetért való önfeláldozásra gondolni, miközben a kilógó pöcsű disznót le-cohnbenditezik, és Szent Domonkos maga mondja azt, hogy Johannát a Magyarországról valaha is negatívan nyilatkozó politikusok küldték a máglyára? Hogyan lehetne a maga összetettségében megélni és megérteni Claudel és Honegger művét, ha a rendező erőszakosan a néző szájába rág egyetlen értelmezést, kizárva egyebek mellett azt, hogy a szentet és az általa képviselt eszmét általában az álszentség, a mindenkori és tágan értelmezett politika, a képmutatás, az egyéni érdek vagy az elnyomás égette meg, nem pedig liberális európai uniós képviselők?

Fotó: Jekken Péter / peterpress.com

S ha mindez az előadás – szándék szerint – integráns része, márpedig az, úgy ez természetesen hat a továbbiak befogadására is. Azaz nem lehet ez függetleníteni ettől a primitív jelenetsortól a későbbieket sem, hiába sorjáznak valóban gyönyörű és hatásos képek, mint Hugo Simberg A sebzett angyal című festményének megidézése, sőt metaforikus központba helyezése, majd az erről mintázott bábú elégetése, a sok mindent szimbolizáló könyvek folyamatos megtépázása, sőt felgyújtása; vagy hiába áll össze néha ugyan kaotikus eleggyé, még többször viszont igen hatásos élménnyé a zene, a tánc, a látvány és a kórus összjátéka.

Fotó: Jekken Péter / peterpress.com

Igaz, ezt az összjátékot gyengíti, hogy Vidnyányszky folyvást túlzásba esik, ha gonoszságot akar ábrázolni, mert olyan keresztényietlen gyűlölettel viszonyul a fekete-fehérségéből legjobb pillanataiban sem engedő előadás „fekete” szereplőihez, hogy az arányosságra, az ízlésességre, a túl sok ismétlés és a karikaturisztikus vehemencia elkerülésére nem fordít figyelmet. Talán épp ezért nem tud jó lenni a címszereplő Tompos Kátya sem: folyamatos kétségbeesettsége, szenvedése akkor is túlzásnak tűnik, ha a színésznő egyébként teljes átéléssel és roppant energiákkal dolgozik. Blaskó Péter Johanna partnereként, az őt fel nem oldozó Szent Domonkosként egy percre sem enged a mese tanulságát közlő bölcs hangszínéből.

Fotó: Jekken Péter / peterpress.com

Vidnyánszky a Nemzeti Színház idei harmadik előadásával azt mutatja meg, hogy a szeretetért, a hitért, a reményért és más szent célokért önmagát feláldozó, meg nem alkuvó „választott szűz” gazdag jelentéstartományú példázata sem tud ellenállni a magasztosságnak tökéletesen ellentmondó, kisstílű gyalázkodás megnyomorító erejének. A Johanna a máglyán felveti azt a lehetőséget, hogy Vidnyánszky talán már akkor sem lesz a régi, ha esztétikai értelemben visszatérni próbál is legjobban sikerült rendezéseinek világához.