Egyfelvonás

Tamási Áron: Vitéz lélek (Nemzeti Színház)

Vidnyánszky Attila első rendezése a Nemzeti Színház igazgatójaként színházfoglaló demonstráció: a rendező olyan darabot választott első bemutatóul, amelyet aligha minősége, inkább morális értelemben vett programadó mivolta és még inkább áthallásossága emel ki a drámairodalomból.

Tamási Áron Vitéz lélek című darabja egy erkölcsileg támadhatatlan, tiszta, határontúli magyar emberről szól, aki a háború után hazatérve otthonába, csak romokat talál, de eldönti, hogy alázattal, türelemmel és szilárd hittel az alapoktól újraépít mindent, még ha szembe is kell mennie az árral – a darab végére meg is épül a háza, amelyet fel is szentelnek.

Vidnyánszky Attila tehát elsősorban Vidnyánszky Attiláról, másodsorban Istenről rendezett előadást.

Nagy Anna, Trill Zsolt, Tóth Auguszta, Martinovics Dorina, Horváth Lajos Ottó – Fotók: MTI / Kallos Bea

Az áthallások akkor tudnának igazán hatásosak, magával ragadók lenni, ha nem ennyire aktuális, konkrét és szinte pontról pontra lefordítható, hanem örökérvényű kérdésekre utalnának (ilyenből lásd a Nemzeti Színház előző, Mephisto című előadását); ráadásul Vidnyánszky szinte nem is a darabot, hanem ezt az áthallásosságot játszatja el színészeivel. Akik így folyamatosan olyan hangnemben beszélnek – sokszor inkább kiabálnak –, mintha nem is egymással beszélgetnének, hanem kinyilatkoztatásokat tennének. Vissza-visszatérő színészi „eszköz” a kinézés a közönségre, súlyosabb esetben fényváltással kísérve; amikor egy gyerek azt mondja egy szamárra, hogy azért szép, mert a hátán kereszt van, áhítatos csend támad; amikor az egyik szereplő száját elhagyja a „ha nem lenne Isten” fordulat, az illetőt gyorsan megvilágítja a dicsfény, nehogy valaki komolyabban megijedjen a felvetéstől.

Tóth Auguszta, Trill Zsolt

S hogy mindezt a szakmáját mesteri szinten űző színházi ember rendezte – aki korábban hihetetlen érzékenységű, sajátos formanyelvű előadásokat hozott létre –, sehogy sem észrevehető, hiszen a színészek nagyobbrészt a „nem elég színésznek lenni, annak is kell látszani”-elv alapján játszanak.

Túlzó gesztusokat tesznek, dühükben a levegőbe bokszolnak, haragjukban vagy hevességükben mutatóujjukat rázzák a levegőben – az ilyen túlzások ellenére, paradox módon, a beszéd sokszor már a balkon első sorában sem érthető tisztán. Tamási Áron példázatának felmondása közben a színészek különféle pótcselekvésekkel próbálnak harmadik dimenziót adni a szövegnek: fahántással, fel-alá járkálással.

Martinovics Dorináé az egyetlen karakter, amelyik már megírva is kettőnél több dimenziósnak tűnik, és a színésznő valóban remekül, gazdag eszköztárral, valódi átéléssel adja az apával szembeszegülő, a főszereplőbe hol tüzesen, hol pedig lemondóan szerelmes lányt.

Trill Zsolt a sok használatában már rutinná vált tájszólásával beszélve – a hosszú ó-kat aú-nak mondja – bölcs és emelkedett gondolkodó embert ad egysíkúan.

Horváth Lajos Ottó kétségkívül nagy energiákat mozgat meg, ám a benne tomboló feszültséget egyszerűen bömböléssel, fejszecsapdosással és a díszletként szolgáló fahasábok emelgetésével fejezi ki.

Mécs Károly úgy mondja fel szövegét, mint egy veretes verset, Nagy Anna pedig kevéssé érthető módon egy székely mesemondó nénit parodizál, noha a többi színész nem a karikatúra felől közelíti meg a szerepét.

Horváth Lajos Ottó, Martinovics Dorina

Igaz, nem lehet azt mondani, hogy a Vitéz lélek című, szedett-vedett dramaturgiájú, szereplőkként papírvékony plakátfigurákat felvonultató darabhoz ne illene ez a minduntalan kinyilatkoztató játékmód. Tamási Áron – és a darabválasztással Vidnyánszky – nem elgondolkodtat, nem kérdéseket tesz fel, ahogyan az egy jó színházi előadás feladata lenne, hanem konzervválaszokat erőltet a nézőre. Kiderül például, hogy a gépek rosszak, gonoszak, szemben – például – az igavonó szamarakkal, vagyis a tiszta, egyszerű, emberi dolgokkal.

Hogy miért? Csak. Kiderül, hogy a feltétlen hűség magasztosabb és fontosabb, mint hallgatni a szív, a szerelem szavára. Más írók erre a problémára drámákat építenek fel, a Vitéz lélekben ez is csak egy kinyilatkoztatás. (A főhős Balla Péter volt barátnője visszatérne korábban elveszettnek hitt kedveséhez a hozzá egyébként nem illő férje mellől, de Isten szerencsére még időben megbünteti őket ezért a bűnös gondolatért.)

Martinovics Dorina

Pedig ha az ember kicsit jobban megpiszkálja a Vitéz lélek világát – jobban, mint ahogyan azt Vidnyánszky Attila tette –, kiderül, hogy akadnak itt is problémák az erkölcsi fölényességgel.

Balla Péter új szerelmének apjáról kiderül például, hogy tönkretéve egy másik család életét, gyereket rabolt magának, ráadásul már annak kislánykorában (!) vágyni kezdett rá szexuálisan, ezért feleségül akarja őt venni. A darab szerint ő „gyötrődő, de igaz ember”, akinek van egy „tiszta” titka. Az pedig, hogy a szereplők folyamatosan veréssel fenyegetik egymást, vagy hogy lánccal kötözik meg a félbolond nőt, hogy szóra bírják, senki szerint sem aggályos. Sőt, az például, hogy az öreg Nikita bácsi utálja a feleségét, és szó szerint minden második megszólalásában megalázza őt, a dráma és az előadás legfőbb humorforrása – amelyet Vidnyánszky alaposan ki is aknáz. De ha ez nem volna elég primitív, rátesz egy lapáttal, és olyan vicceket ismételtet el felnőtt nőszereplőjével többször is, mint amikor az észreveszi, hogy a szamárnak szinte nagyobb a hímvesszeje, mint a lába.

Nagy Anna, Reviczky Gábor, Trill Zsolt

Az előadásban egyedül Olekszandr Bilozub jelzésszerű szobából és az azt körülvevő fatörzsekből álló díszlete tesz akár egyetlen lépést is a tágabb értelmezési tartomány felé – minden más konkrét és egyértelmű, helyhez és időhöz szögezett. Így Vidnyánszky az erőltetett tájszólással, a mesebeli, ünnepélyes-népviseletes, nosztalgikusan erdélyiesch jelmezekkel, erdei faházépítéssel – na meg nem utolsó sorban a leegyszerűsítő áthallásossággal – annyira eltávolítja a mai kor emberétől, azaz a nézőtől mindazt, amiről a darab szól, hogy úgy érezzük, nekünk ehhez semmi közünk.

Kijöhet az utolsó jelenet templomi orgonazengésére, a felszentelt házba vagy felszentelt színpadra talpig fehér ruhában, megtisztulva minden szereplő, ha az ő problémáik és megoldásaik nem az itt és most emberének problémái és megoldásai. Valahol, valakiknek egy sosemvolt faluban megtelt a szíve reménnyel és boldogsággal, és amíg állnak a színpadon, ezt akár át is lehet érezni.

De miután meghajoltak, kiderül: a mi valódi, mai életünket nem vitte előre, hogy kiderült, van remény és van tisztaság. Persze, hogy van – de hol az az út, amit a színház mutathatna meg köztem és ezek között az értékek közt?