Egyfelvonás

Kander – Ebb – Masteroff: Kabaré (a Soproni Petőfi Színház, valamint a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház előadásairól)

A Kabaré című musical áldás a színházigazgatóknak: műsorra tűzésével úgy csillapíthatják a közönség mohó musical-éhségét, hogy közben nem kell kompromisszumot kötniük az igényesség tekintetében – hiszen ez a zenés darab semmivel sem feszeget kevésbé komoly, súlyos és fontos témákat, mint a drámairodalom szeriőz gyöngyszemei. A fajgyűlölet és a szélsőséges eszmék térnyeréséről, az állampolgárok közömbösségéről és az ellenállás hiányáról (is) szóló Kabaré aktualitása alighanem legalább annyira indoka annak, hogy sok színház pont most játssza, mint a zenéjének nagyszerűsége.

Fotó: Soproni Petőfi Színház

Mind a soproni, mind a dunaújvárosi színház előadása kiemeli a darab társadalmi-politikai mondandóját, és mindkettő elegáns, túlzásokat, szájbarágást, felesleges túlmagyarázást kerülő eszközökkel teszi mindezt (ellentétben egy harmadik idei bemutatóval, Alföldi Róbert színiegyetemi rendezésével).

A darabot korábban hasonló koncepcióval és részben egyező szereposztással már több városban megrendező Szűcs Gábor Sopronban a cselekmény egyik fontos helyszínéül szolgáló éjszakai mulató frivolitását emeli középpontba, és már-már a szélsőségekig feszíti a darab erotikáját: nemegyszer a bútorokat is a lenge öltözetű táncos lányok „játsszák”, az eredetileg a két nővel való együttélés előnyeit ecsetelő számot pedig Szűcs átírja, hogy két férfi és egy nő minden tekintetben kölcsönös élvezeteken alapuló viszonyáról szóljon. Ez a fülledt környezet pedig remek kontrasztjául szolgál az elsősorban (tehetséggel komponált) képekben megjelenő náci előretörésnek (jók a négy kar segítségével megformált horogkeresztek és a sárga csillaggal összefestett bolti kirakat is).

Farkas Gábor Gábriel, Ullmann Mónika – Fotó: Soproni Petőfi Színház

Ráadásul színvonalas a szereposztás: Farkas Gábor Gábriel kiváló, gumiarcú Konferanszié, akire nem lehet nem odafigyelni, ha a színpadon van. Ullmann Mónika jól képzett hangjával és nagy tánctudásával teszi izgalmassá Sally Bowlest, Horváth Andor pedig a Cliffben munkáló ambivalens érzelmek feltárásán munkálkodik megnyugtató eredménnyel.

Ullmann Mónika, Farkas Gábor Gábriel, Horváth Andor – Fotó: Soproni Petőfi Színház

A dunaújvárosi előadás rendezője, Király Attila sem a bombasztikus zenére helyezi a hangsúlyt (ez a Kabaré mindössze öt zenészre lett áthangszerelve): ő a szélsőségek felemelkedéséhez asszisztáló nép szerepének kérdésén gondolkodik. A stand-up comedy és a cirkuszi bohóc-műsorszámok eszköztárát is használó, az egyszerre bájos és ördögi figura kettősségét is kiválóan visszaadó Konferanszié, Jászberényi Gábor például már az első felvonásban elkezdi megtanítani egy látszólag bugyuta gyerekdalra a lelkesen éneklő közönséget – hogy aztán a második felvonásban derüljön csak ki: amit együtt énekeltünk, az náci propagandanóta volt.

Fotó: Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház / Ancsin Gábor

Király Attila még tovább feszíti a húrt azzal, hogy a zsidót mint majmot ábrázoló gúnydal főszereplőjét disznóvá költi át, és a malacöléssel végződő szám után Jászberényi „egészen friss, szinte még meleg” disznótorost kínál a közönségnek – egy jól átgondolt, igen erős és nagyon teátrális metaforával kényszerítve valós választást a nézőkre, a polgárokra. Mert semlegesnek maradni nem lehet, muszáj igent vagy nemet mondani – hát nem erről szól maga a Kabaré is?

Lapis Erika, Gasparik Gábor – Fotó: Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház / Ancsin Gábor

A dunaújvárosi előadás – elsősorban zenei értelemben – sokszor kissé vérszegény: a megszokott manírjait már rutinból hozó Hernádi Judit például úgy énekli fő dalát, mintha az gyászinduló volna. Ám Sally szerepében Lapis Erika figyelemre méltó energiákkal és kisugárzással, feltűnő tehetséggel létezik a színpadon. A koreográfusként ismertebb Király Attila egyszer-egyszer a hidegrázásig erős beállításokat komponál; a történet fordulópontja, a nácik színvallása a leghatásosabb jelenet.

Lapis Erika, Jászberényi Gábor – Fotó: Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház / Ancsin Gábor

A Kabaré maga a színházi paradoxon: ha jól rendezik meg, egyszerre tud egészséges viszolygást, rémisztően jó szórakozást nyújtani a nézőnek. Kis könnyed gyomorgörcsöt – felhőtlen elborzadást.