Egyfelvonás

Brestyánszki Boros Rozália: Vörös (a szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Katona Jószef Színház előadása a Kamrában)

Mikes Éva írása

Noha történelmünk során álltunk szemben tatárral, törökkel, orosszal, némettel - legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk: örökös belső széthúzásainkkal, egymásnak feszüléseinkkel, gyűlölködésünkkel. És ugyanezt fordítjuk mindenki más ellen is. A Vörös című előadás is ezt ordítja: mikor lesz már elég a gyűlöletből? Mikor vállaljuk végre a szembenézést? És nem enged felejteni.

Fotók: Szigetváry Zsolt (MTI)

A vörös szín egyszerre jelöli a vért, a csillagot és a színházi függönyt: Máté Gábor darabot rendez Szabadkán arról az délvidéki lakosság által elszenvedett magyarellenes megtorlásról, amely Bácska revizionista invázióját követte 1944-ben. A készítők szerint a színháznak nem feladata a leleplezés, ám a háborús bűnöket övező tudatlanságon segíthet, a tabut ledöntheti, a párbeszédet beindíthatja. A Vöröst párhuzamosan játsszák majd a budapesti Katona József Színházban is. A szabadkai próbán jártunk.

Száraz Dénes - Vele, de nélküle (az AlkalMáté Trupp előadása)

Tulajdonképpen nincs is abban semmi meglepő, hogy "a legendás Máté-Horvai osztály" tagjairól szóló előadássorozat darabjai közül a Száraz Dénesről szóló sikerült a legjobban - hiszen alapvető közhely a színházban, hogy a jó drámához jó alapkonfliktus kell. És konfliktusból ezúttal akadt bőven elég. Például, hogy a mindig a címszereplő életéről és az osztálytársakhoz, a színházhoz való viszonyáról szóló előadásban pont Száraz Dénes utasította vissza a szereplést. Vagy hogy a színész talán az egyetlen az osztályból, aki sosem érezte jól magát ebben a közösségben. És hogy, mivel nem érezte magát elég tehetségesnek, korábban ott akarta hagyni a színészi pályát. Azóta viszont milliós nézettségű, vitatható színvonalú napi szappanoperában játszik, de a nevéhez kötődik az egyik (ha nem a) legismertebb sörreklám is.

Szandtner Anna, Czukor Balázs - Fotók: MTI / Kallos Bea

Kerékgyártó István: Rükverc (Katona József Színház, Kamra)

Kerékgyártó István visszafelé elmesélt, egy hajléktalan boncolásával kezdődő, így a reménytelenséget mint egyetlen fix pontot megjelölő történetében nem az a kiváló és egyedülálló, ahogyan bemutatja egy ambiciózus férfi lecsúszását - mert a szerző e téren nem mindig tartózkodik a közhelyességtől -, hanem az, ahogyan egy "átlagember" sorsán keresztül fest igen sötét képet a rendszerváltásról, az átmenet ígéreteiről és azok kudarcáról. Így a társadalmi felelősségvállalásban amúgy is igen serény Kamra a regény színpadra adaptálásával olyan témához nyúlt, amely tökéletesen érthetetlen módon teljesen hiányzik a magyar színházakból.

Lengyel Ferenc, Szacsvay László, Borbély Alexandra, Pálos Hanna, Dankó István és Bán János - Fotó: Nagy Attila [origo] - a képekre kattintva galéria nyílik

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk (Katona József Színház, Kamra)

Ritkán érezni színházban olyan dermedt csendet, mint amilyet A mi osztályunk alatt lehetett szinte tapintani a Kamrában. Tadeusz Słobodzianek darabját nézve nehéz is lenne mást elképzelni: a mind dramaturgiai szempontból, mind a történetet, cselekményt tekintve rendkívül okosan megírt dráma úgy mutatja be Közép-Kelet-Európa elmúlt hetven-nyolcvan évét, hogy elhisszük: ha volt is benne bármi jó, az csak elenyésző lehetett a borzalmakhoz képest. Az akár intézményesülve és német bátorításra, akár saját szorgalomból elkövetett, brutális mészárszékbe, ezrek eleven elégetésébe torkolló, antiszemita pogromokhoz; a mindennapi zsidógyűlölethez; a szovjeteket és a nácikat egyforma lelkesedéssel kiszolgáló, aljas kisemberekhez; a diktatúrákból szabadulva is csak a múlt eltitkolásával vagy a személyes bosszúval foglalkozó egykori elnyomókhoz és elnyomottakhoz képest. És most itt állunk a jelenben, s aki szembe tud nézni a dicstelen, igazságtalanul kegyetlen múlttal, azt azért, aki meg nem, azt azért vágja fejbe a teljes kilátástalanság – érdekes, de a brutálisan szókimondó szövegben talán a legmegindítóbb részek mégis azok, amelyekben az idősebb színészek (főleg Bodnár Erika és Haumann Péter) mélyen emberi fájdalma mutatkozik meg.

Fotók: Katona József Színház / Dömölky Dániel

Máté Gábor hibátlan és úgy a tizedik perctől kezdve folyamatosan irgalmatlanul magas hőfokon izzó előadást rendezett A mi osztályunkból. Az egytől egyig kiváló színészek inkább elmesélik, mintsem eljátsszák életüket; bár ruhájuk megmaradt kisiskolai egyenruhának, életkoruk mindvégig nagyjából annyi, ahány év végül megadatik nekik (a legfiatalabb színész hal meg először, a legidősebb utoljára), s ez a kettősség egyfajta különös, külső nézőpontba helyezi a színészeket. Máté jól ismeri a társulatot, és látszólag abszolút meg is bízik benne: annyi mozgást, cselekményt rendez a visszaemlékezések mellé, amennyire feltétlenül szükség van, s minden mást az éppen beszélő (vagy hallgató) színészek erejére bíz – az arányok pedig az első pár percet leszámítva tökéletesek.

Ha van előadás az idei évadban, amelynek megnézését kötelezővé kéne tenni, hát A mi osztályunk biztosan ilyen.