Egyfelvonás

Brestyánszki Boros Rozália: Vörös (a szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Katona Jószef Színház előadása a Kamrában)

Mikes Éva írása

Noha történelmünk során álltunk szemben tatárral, törökkel, orosszal, némettel - legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk: örökös belső széthúzásainkkal, egymásnak feszüléseinkkel, gyűlölködésünkkel. És ugyanezt fordítjuk mindenki más ellen is. A Vörös című előadás is ezt ordítja: mikor lesz már elég a gyűlöletből? Mikor vállaljuk végre a szembenézést? És nem enged felejteni.

Fotók: Szigetváry Zsolt (MTI)

József Attila mondta: „A multat be kell vallani”. Ennyit szoktunk idézni, pedig amit elhagyunk, legalább olyan fontos: “Elegendő harc, hogy - a multat be kell vallani.” De ugyanő azt is mondja: “A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés.” Ő pontot tesz a végére. Én kérdőjelet. Biztosan megbékélünk, ha szembenézünk, ha szembesülünk magunkkal, bűneinkkel?

Áder János tavaly bocsánatot kért a szerb néptől mindazért, amit a magyarok elkövettek ellenük a második világháborúban. Máté Gábor ekkor már régóta tervezte ezt az előadást, nem sejtette, hogy ilyen aktualitása lesz. (A szabadkai próbán készül videónk erre tekinthető meg.) Áder János bocsánatot kért, de hányan tudják itthon, hogy miért?

“1941-ben Horthy engedélyével német, majd magyar katonai alakulatok vonulnak be Jugoszláviába. Ennek következtében 1942 elején sor kerül a számos áldozattal járó újvidéki razziára… majd 1944-ben ennek megtorlására. A védtelen magyar lakosság kollektív bűnösnek tekintendő. Fasisztának. Bírósági perek nincsenek, csak kínzások, lincselések, internálások és tömeges kivégzések…” – olvasható az előadás szórólapján. És ez nem minden: nemi erőszak, kegyetlen tréfák és a megalázások minden módja. Az előadás ezeket sorra fel is vonultatja.

Jelenetek sora a rettenet tablóját festi inkább, mint alkot egybefüggő darabot, a narrációt és a párbeszédeket eleinte nem is fogjuk igazán. Előbbi szándékoltan semlegesen, hangsúlytalanul indul, a végén látszólag ugyanígy zár is le, de az addig látottak mindezt akkorra már nem semlegessé, hanem drámaian fásulttá változtatják. A beszédben kavarog a szerb és a magyar. Előbbit elvileg nem értjük, gyakorlatilag igen, beszélnek a tettek és gesztusok, itt-ott némi tolmácsolás is segíti az átjárást, bár a szándékolt zűrzavart nem tompítja, erősíti inkább. Ismerős is mindez, láttuk már oly sok formában: a náciktól kezdve Ruandán át Észak-Koreáig. Az ember érti és beszéli már a kínzók nyelvét. Annál méltatlanabb, hogy a szomszédságunkban akkor és később lefolyt borzalmakról alig tudunk valamit. Az újvidéki vérengzésekről, az egykori Jugoszlávia felbomlását kísérő szörnyűségekről nem tudunk vagy nem akarunk tudni. Például, hogy a megtorlásként 1944-ben kivégzett, meggyilkolt magyarok száma negyvenezer.

Vörös csillag van a sapkákon, egyenruhákon, de senki ne mentse fel magát. Mindenfajta és mindenféle színű agresszió terror: irányuljon az sárgák, feketék, cigányok, zsidók, vagy hitetlenek, más hitűek, mások, nők, gyerekek, állatok ellen. És mindebben bőven van részünk ma.

Az emberiségnek nem elég semmilyen lecke, és nagyon hamar felejt. Ezért mindennél fontosabbak az efféle mementók. Kérdés persze, eljut-e az üzenet többekhez, mint jelen esetben a Kamra alkalmanként 80 nézőjéhez, akiket viszont nyakig behúz Máté Gábor az eseményekbe. A kis játéktér már ezerféle volt az elmúlt években. Ezúttal a három oldalon ülő nézők lábánál, szó szerint a lábujjánál kezdődik egy felnőtt homokozó-féle, benne szürke-fekete pinduri kavicsok tengere. Ez a díszlet. Szívbemarkolóbbat, hatásosabbat keveset láttam életemben. A bennük jövő-menő, beléjük csapódó, beléjük dobott, beléjük bújt testek kicsapják a köveket, záporoznak a nézőkre, így is bevonva őket - akaratlanul is - nemcsak a történésekbe, hanem a felelősségbe is. Nem lehet kívül maradni az előadáson, de Máté Gábor rendező nem is engedné ezt. Nagy erővel, szuggesztíven, expresszíven, mégis mértéktartóan kezeli az érzékeny témát. A szabadkai és a pesti társulatból kovácsol olyan szerves egységet, mintha évtizede játszanának együtt. Valamennyien markáns, erőteljes, mégis szikár alakítást nyújtanak, és mivel sok az ismeretlen arc számunkra, még könnyebb elhinni, hogy a valóságot látjuk.

A Vörös, a darab címe nemcsak a vörös csillagokban jelenik meg, hanem a vörös rongyocskákban is, a vért, sebeket, halált is jelzi, leváltva a testekre kent piros festéket. Vörösek az indulatok is, a gyűlölet, a bosszú, a megtorlás, vörösek a bánattól kisírt szemek, a rettegéstől kitágult szemek izzása. A gödör hol rejtekhely, hol szoba, hol mező, hol csatatér, akasztófák alja, hullák temetője. A ruhák is lekerülnek olykor, egyszer a test öröme, mindig máskor annak fájdalma, a teljes megaláztatás szimbólumaként. Előkerül egy Biblia, egy hatalmas cipő meg egy kis demizson, néhány kupica, kés, dob, vörös zászló: minimális a kellékek száma. Itt minden lényegre törő. A szereplők végigírják néhány hónap, benne néhány év, a második világháború egy szeletének történetét korabeli dokumentumok és túlélők vallomásai alapján. Szövegük gyakran a tanúk szövegét, sőt nyelvjárását és kiejtését is híven őrzi.

A játékteret Cziegler Balázs, a ruhákat Kovács Andrea tervezte. Nem véletlenül kerülöm a díszlet és jelmez szót, itt semmi nem tűnik játéknak, minden valóságos és méltóságos. Az a befejezés is: a végsőkig kiszolgáltatott meztelen áldozatok tömege lassan árnyékba vész, a Duna, a föld feketeségébe, a múltba tűnik. A túlélő anya-figura, a már említett narrátor (Szirtes Ági) puritánul sorolja a kivégzettek nevét, majd ő is a semmibe tűnik. És lőn sötétség.

Aztán mindenki visszatér egyetlen percre. A közönség rutinból tapsol, mert furcsa lenne, ha nem tenné, de legszívesebben lehajtott fejjel menekülne a múlt szégyene elől - hogy elmerengjen a jelen fenyegetettségein. Azon fohászkodtam, hogy ne legyen meghajlás, tapsrend. És nincs. Máté Gábor tökéletes stílusérzékkel egyszer engedi ki a szereplőket, akik felkiáltójelként, mementóként állnak - majd eltűnnek és többé nem jönnek vissza.

Kemény előadás. Fegyelmezett, eltökélt, feszes rendezés, szívszorító tér, felemelő játék. Tökéletes összhang a produkció minden résztvevője közt. Szerves egység, erőteljes alakítások sora: Ambrus Richárd, Baráth Attila, Csernik Árpád, Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté, Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szirtes Ági, Szőke Attila, Vörös Csongor, Ábrahám János játszik. Lenyűgözően. Sokszor átalakulva magyarból szerbbé és fordítva, áldozatból hóhérrá és fordítva, leigázóból leigázottá és fordítva. Ahány helyzetbe kerülünk, annyifélék vagyunk? Lehet. Még inkább, hogy milyen könnyen hasonulunk a különböző politikai helyzetekhez. Milyen könnyen cserélünk hitet, fordítunk köpönyeget. Ahány helyzetbe kerülünk, annyi jellemünk van? Ahány rendszerben élünk, annyi meggyőződésünk van? Könnyen tudunk áldozatok, de hóhérok is lenni? Számtalan pszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy így van.

Sokszor kívántam, bár lenne nagyobb a Kamra, de még soha ennyire. Bár lenne Magyarországnyi, hogy mindenki lássa. Hogy mindenki szembesüljön azzal, mire vezet az erőszak, a gyűlölet. Szabadkán, ahol a bemutató volt október negyedikén, többen és máshogy nézik az előadást, de az élmény és a megbékélés - vagy a megbánás - talán közös lesz.