Egyfelvonás

Martinovics Dorina véletlenül csöppent bele az egészbe: ő volt a lány a Pannon GSM-reklámban, de leginkább a Kertészeti Egyetem rossz élményeinek köszönheti, hogy főszerepet kapott a Társas játék című sorozatban, most pedig címszerepet játszik a Nemzeti Színházban. Imádja, ha le van terhelve, eleinte félt a gimnazistáktól, szerinte egyre jobbak a magyar sorozatok és botorság lenne lerombolni mindazt, amit a Nemzetiben Alföldinek sikerült felépítenie. De mitől kap ínhüvelygyulladást egy fél színház? Interjú.

Fotók: Pályi Zsófi

Még mielőtt színésznek álltál volna, volt egy pár másodperces jeleneted az elmúlt évtized talán legnépszerűbb magyar filmjében, a Valami Amerikában, és te voltál a lány abban a Pannon GSM-reklámban, ami olyan híres lett, hogy annak nyomán alakult meg és futott be Jamie Winchester és Hrutka Róbert zenekara. Segített későbbi döntéseidben, hogy ilyen nagy durranás lett ezekből?

Akkor még egyáltalán nem akartam színész lenni. Tizennyolc voltam, csak az számított, hogy apukám büszke volt rám, és a nagyim is imádta a reklámot – többet nem nagyon érzékeltem az egészből. Legfeljebb annyit jelenthetett, hogy akkor gondoltam arra először, hogy talán jó lenne valami ilyesmivel foglalkozni.

De ha nem akartál színész lenni, hogy kerültél ebbe a közegbe?

A barátnőm, akivel a gimiben össze voltunk nőve, kitalálta, hogy színész akar lenni, és átmegy egy drámatagozatos gimnáziumba. Egy-két hét alatt kiderült, hogy nem tudunk egymás nélkül élni – legalábbis tizenöt évesen így éreztük –, úgyhogy utánamentem, és itt ragadtam. Elkezdtem a Kertészeti Egyetemet, de nagyon nem volt nekem való, úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. Akkor már volt ez a reklám, és addigra már ismertem Herendi Gábort.

Ezek miatt lettél színész?

Hogy én most itt vagyok, az elsősorban a Kertészeti Egyetem érdeme. Számomra az megrázóan rossz volt, fél évig nulla pontos zéhákat írtam, nagyon nem ment. A biológia miatt mentem oda, amit nagyon szerettem a gimiben, de mindent tanultunk, csak azt nem.

Majdnem rögtön a diploma után elmentél szülni, és két és fél évig otthon voltál. Nehéz volt utána visszarázódni?

Nehéz volt, de főleg azért, mert inkább éreztem magam főállású anyának, mint színésznek: többet voltam otthon, mint amennyit játszottam előtte. De ezen hamar túltettem magam; szerettem otthon lenni is, és szeretem a munkámat is. Úgy tudok otthon boldog lenni, úgy tudok jó anya lenni, ha a család mellett dolgozhatok is. Így sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok: mindenki jobban jár.

Több osztálytársaddal együtt játszottál a volt színművészetis osztályfőnököd, Jordán Tamás Nemzeti Színházában – aztán Alföldi Róbert mindegyiküket elküldte, csak téged nem. Nem volt ennek számodra keserű mellékíze?

Persze nem volt könnyű időszak, engem is megviselt, de ez egy helyzet volt, amit el kellett fogadnunk. Szerencsére a kapcsoltunkat nem rontotta meg. Csak az volt kicsit nehéz, hogy a szülési szabadság után új társaságba, új fiatalok közé kellett újra beilleszkedni.

Mielőtt bekerültél volna az HBO saját sorozata, a Társas játék szereplői közé, néztél magyar sorozatokat?

Nem nagyon. A Barátok köztbe és a Jóban rosszbanba persze én is bele-belenéztem. De a Társas játék eleve más műfaj, nem napi sorozat, tizenhárom rész volt az egész: inkább olyan volt, mint egy hosszú film, feldarabolva.

Nem is volt előzetes véleményed a magyar sorozatok színvonaláról?

Az utóbbi években szerencsére itthon is egyre inkább minőségi sorozatok készülnek – most lesz a bemutatója a magyar HBO új sorozatának, a Terápiának, úgy gondolom, az is hasonló színvonalú lesz. És ott van az m1-en az Átok; vannak jó dolgok ebben a műfajban. A Társas játéknak már a forgatókönyve is nagyon érdekesnek tűnt, Herendi Gábor és Fonyó Gergely neve miatt pedig biztos voltam benne, hogy valami klassz dolog fog születni belőle. És tényleg nagyon szerettem, a munkafolyamat is kiemelkedően jó volt, családias hangulatban, kizárólag jó kedvvel, nem volt egy rossz napunk sem. Gábor és Gergő nagyon megbíztak bennünk. Gondolom, a majd egy évig tartó szereplőválogatás után úgy érezték, hogy megtalálták azokat a karaktereket, akiket szeretnének viszontlátni a filmen, emiatt elég nagy szabadságot engedtek nekünk a felvételek közben.

Nagyon másmilyen filmes színésznek lenni, mint színházinak?

Nekem nagyon nehéz volt, hogy minden jelenetet le kellett tenni, amint végeztünk a felvétellel; hogy holnap nincs új lehetőség. A színházban egy hónapig készülünk fel, így minden jelenet egy havi munka végeredménye. Nehéz volt elfogadni, hogy itt mindent egyszer van lehetőségem megcsinálni, aztán már nem nyúlhatok hozzá. Nem mondom, hogy jobban szeretem a színházat a forgatásnál, de ha muszáj lenne, egyértelműen a színházat választanám.

Az első epizódot 350 ezren látták, és gondolom, a következőket is többen, mint ahányan egyszerre egy hónap alatt beférnek a Nemzeti Színházba. Dobott ez valamit az ismertségeden?

Különösebben nem, bár az néhányszor előfordult, hogy az uszodában vagy a játszóházban odajöttek gratulálni – leginkább nők.  

Volt ennek a főszerepnek valami olyan hatása a pályádra, mint mondjuk a több felkérés, a nagyobb gázsi, nagyobb művészi szabadság vagy bármi efféle?

Nyugodtan állíthatom, hogy semmi efféle. Inkább tapasztalatokat és barátokat köszönhetek ennek a sorozatnak.

Igaz, egy ideje nem nagyon létezik magyar filmgyártás, de abban a kevés filmben, ami azóta készült, nem halmoztak el szerepekkel. Nem is remélted ennek az ellenkezőjét?

Igazából nem, inkább azt várom, hogy a Társas játékot folytassuk, azt, hogy legyen második évad.

És lesz?

Az HBO nagyon szeretné. Írják a forgatókönyvet, de csak akkor kezdik a forgatást, ha sikerül olyat írni, ami méltó az első évadhoz.

Egy filmrendező épp a napokban panaszkodott arról, hogy a magyar színészek nem tudják magukat igazán beleélni a filmszerepükbe, mert anyagi okok miatt mindenki egyszerre több dolgot csinál: szinkronizál, színházban vagy másik filmben játszik, nincs ideje egy-két hónapig ugyanabban a karakterben maradni egy film kedvéért.

Több dologgal egyszerre foglalkozni tényleg nehéz, de nekem a legjobb időszakom volt, amikor forgattam és a színházban is dolgoztam egyszerre. Imádom, ha le vagyok terhelve: nagyon felpörgetett a rohangálás, hogy négykor jött értem a kocsi, este hatig forgattam, aztán hétre bevittek a színházba, ott dolgoztam tizenegyig, aztán hazamentem, és valahogy megpróbáltam megtanulni a holnapi szövegemet – és másnap újra ugyanez.

Nincs is meg benned az igény, hogy két hónapig kőkeményen karakterben maradj, és még otthon se ess ki a szerepből?

Én szeretnék otthon kiesni a szerepemből. A fiam sem örülne, ha nem így lenne, de szerintem sem lenne egészséges: én ha kijövök a színházból, leteszem a szerepet, aztán másnap reggel megint nekiugrom. Szerintem ez így normális.

Az elmúlt években többször meghirdették Rudolf Péter és a te szerepléseddel, Goda Krisztina rendezésében bemutatandó Cukorfalat című előadás premierjét, de ez többszöri elhalasztás után azóta sem valósult meg.

Azt a darabot tulajdonképpen bepróbáltuk, úgyhogy ha nagyon kéne, azt hiszem, meg tudnánk csinálni. Három-négy hétig készültünk rá, de aztán a Merlin költözése miatt leálltunk a munkával. Az új helyen (az Átrium mozi épületében – a szerk.) ez lett volna az első bemutató, de végül elmaradt, mert nem sikerült minket egyeztetni.

Nem rossz egy színésznek, ha bepróbál valamit, amit aztán sosem mutatnak be?

Nem volt kellemes, de igazából attól a próbafolyamattól én megkaptam, amit szerettem volna: intenzíven, hosszú ideig dolgozhattam Rudolf Péterrel és Goda Krisztával.

Ezek szerint azok közé a színészek közé tartozol, akik jobban szeretik a próbafolyamatot, mint a bemutatót?

Én mindkettőt ugyanannyira szeretem. Nagyon szeretek játszani, ez a lényeg.

Ha főszerepnek vesszük a Náthán gyermekei kamaszlányát, akkor a Csongor és Tünde Tündéje szűk egy éven belül már a második főszereped a Nemzetiben. Érzel valamiféle felelősséget vagy örömöt, valami olyasmit, hogy „na, elkezdtem főszerepeket játszani”?

Nincs bennem ilyen érzés. Nyilván másként áll neki az ember egy kisebb szerepnek, mint egy nagyobbnak, talán nagyobb a felelősség is – de nem gondolkodom ilyesmin. Nem hiszem, hogy ez jelentene bármit: úgy próbálják kiosztani a szerepeket, ahogy szerintük ideális, ez soha nem ítélet. Részben a szerencsén is múlik.

Miért gondolod, hogy ez a szerencse műve, és nem a teljesítmény elismerése?

Én csak azt mondom, hogy a szerencse is kell hozzá. Én például egy beugrás miatt kerültem a Nemzetibe. Ha Bognár Anna nem akkor várja a babáját, amikor én végzős vagyok az egyetemen, nem biztos, hogy ez megtörténik. Nyilván sok munkám és szenvedélyem is van benne, de sok tehetséges fiatalt ismerek, akinek negyedennyi munkája nincs, pedig zseniális, amit a színpadon művel.

A Náthán gyermekei volt az első előadás a Nemzetiben, ami után drámafoglalkozást tartotok a kamasz közönségnek.

Féltem, hogy nem fogom megérteni a tiniket; kisgyerekekkel még elboldogulok, de ettől a korosztálytól tartottam. De elképesztő, hogy tizennégy-tizenöt éves emberek milyen éretten gondolkodnak, mennyire részt próbálnak venni a foglalkozásban. Amitől féltünk, az abszolút nem történt meg: azt hittem, a visszahúzódó, tanácstalan fiatalok majd nem fognak akarni vagy merni belekapcsolódni a foglalkozásba. De teljesen át tudják vetíteni a látottakat az ő életükre és közösségükre, hatalmas érzelmek és indulatok szabadulnak fel bennük a végére.

Ugyanennek a korosztálynak kötelező az iskolában a Csongor és Tünde. Értik ők a ti előadásotokat?

Olyan nehéz a szöveg, hogy a felnőtteknek, a kollégáknak is nehéz megérteni. Nem volt célunk a gimnazistáknak csinálni előadást; ők egyébként ma már annyira hasonló problémákkal küzdenek, mint a húszas-harmincas generáció, hogy erre nem is kellett külön figyelni. Szerintem egy mai tizenöt-tizenhat éves ember már sokkal érettebb, sokkal élesebben látja a világot, mint én ennyi idősen.

Most először dolgoztál együtt bábokkal. Okozott ez számodra nehézségeket?

Nagyon keményen melóztunk, hogy rengeteg különóra során végül megtanuljunk bábozni, legalábbis ezekkel a bábokkal. Tengely Gábor rendezőnek az volt az ötlete, hogy a bábok jelenítik meg a testet, mi pedig a lelket. Eszerint próbáltunk jó ideig, aztán végül nem maradt ennyire szigorú a koncepció. Emlékszem mennyire fura volt, hogy egy hónapig csak a bábokkal beszélgethettünk, aztán hirtelen egymás szemébe kellett néznünk. Ez volt benne igazán nehéz – meg az ínhüvelygyulladás, amit jó páran begyűjtöttünk. Ennyi fásli az életben nem fogyott a környező gyógyszertárakban. Baromi nehezek azok a bábok! De olyan furcsa viszony alakult ki velük, amire nem is gondoltunk volna. Amikor elkezdtünk velük dolgozni, nagyon élveztük, aztán elfáradt mindenki, és volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy ha még egyszer bábot látok, sikítok. Aztán azt vettük észre, hogy csak üldögélünk a bábjaink mellett a színpadon, és máshogy nyúlunk hozzájuk, mint pár hete.. Kialakult egy furcsa kötődés; még haza is hordtuk őket esténként.

Jelent valamit a te generációd számára, hogy a Nemzeti Színház tagja vagy, vagy ez már csak az egyik kőszínház a sok közül?

Nekem nagy dolog most a Nemzeti Színházban dolgozni, de a társulat és az ott folyó munka miatt, nem csupán attól, hogy ez a Nemzeti Színház. Nem tudnék most jobb helyen lenni ahhoz, hogy tanuljak, hogy csináljam a dolgomat. Én valóban minden nap azt érzem, amikor bemegyek, hogy van értelme a dolognak, és hogy egy ajándék, hogy a színpadon lehetek. Minden futó darabunkról azt érzem, hogy érdemes végigcsinálni és megmutatni a nézőknek.

Eszedbe jut néha, hogy a következő évadban jó eséllyel már nem Alföldi lesz az igazgató?

Persze, eszembe jut néha. Szerintem kialakult valami a Nemzeti Színházban, amit nagyon nagy botorság lenne szétrombolni. Inkább vigyáznunk kéne rá.

Van terved arra az esetre, ha jövőre tényleg véget ér mindez?

Még nincs. Bizakodunk és csináljuk a dolgunkat. Remélem, hogy nem fog döntően változni a helyzet egy év múlva. Reméljük, hogy megmarad a társulat.