Nyirő József: Jézusfaragó ember (Újszínház)
Egy szélsőjobboldali színházat a jóérzésű közönségnek bojkottálni kellene – én is rossz érzéssel mentem oda. Viszont látni akartam, vajon az Újszínház problémái csak elvi és morális jellegűek-e, vagy a szakmai színvonallal is gondok vannak. Első próbaként a magyar iskolák most még csak ajánlott, hamarosan kötelező szerzőjének, a nyilas parlament tagjának, a nyíltan antiszemita Nyirő József Jézusfaragó ember című drámájából készült értő feldolgozást néztem meg.
Koncz Andrea és Szarvas Attila – Fotók: MTI
Ha fellapoznánk az értelmező szótárat a „giccs” szócikknél, akkor – nem, nem a Jézusfaragó ember lenne ott teljes terjedelmében, hanem a giccs meghatározása. Az viszont pokolian igaz lenne Nyirő színdarabként csapnivaló szövegére – így hát nagyon is értő Szőke István rendezése, hiszen az Újszínház előadása is tömény giccs, amelynek a végén felragyog a reflektorfény, Koncz Gábor kimondja: „megvirradt”, majd az összes színész kinéz a közönségre, és függöny.
Az össze-vissza csapongó, rendesen egyetlen felvetést sem kibontó, inkább egy-két mondatos, faék egyszerűségű életigazságokkal operáló történet szerint egy nincstelen, székely faszobrász olyan kínban ábrázolja Jézust, hogy a feszület nem kell a plébánosnak, ami két dologra is rávilágít: egyrészt, hogy a becsületes ember sosem lehet gazdag, mert manapság már nem a jó munkát fizetik meg (újabb sokatmondó kinézés a közönségbe), másrészt, hogy az emberek az igazság helyett (hogy milyen szörnyű a világ) inkább a hazugságot, a boldog Jézust néznék a templomban. Ez az állítás kifejezetten szimpatikus is lenne, csak sajnos Nyirőnél ez nem a szintézis, hanem az antitézis: a dráma vége az, hogy a szobrász is meglátja Istent, és – bár a világ nem változik, az ő sora sem lesz jobb, sőt, véletlenül gyilkossá is válik, árvává tesz egy gyereket – megtalálja a hitben a boldogságot. Hogy miért? Sajnos sem a szerző, sem a színészek, sem a rendező nem vesződik a jellemfejlődés ábrázolásával, tehát hiába ültem nyitott füllel és lélekkel, nem tudtam meg ebből a nyíltan vallási propagandadarabból, hogy mi fog engem is az igaz útra terelni, már amennyiben nekem éppen nem jelenik meg Isten.
Koncz Andrea és Bicskey Lukács
De legalább székely hagyományőrző táborban érezhettem magam szűk két órára: az előadás hevesen gesztikuláló, népviseletes néptáncosokkal kezdődik, akik versben Isten áldását kérik a nézőkre, aztán végig erőltet egy stilizált, modoros, irodalmiaskodó, „archaikus” nyelvezetet, de van itt édes Erdélyre áldást kérő népdal is, meg persze az „asszonynak csend a neve”-elvet képviselő, a pálinkát a szegények gyógyírjának tartó, a vérbosszút elméletben elfogadó, ámde nyíltszívű, kedves és természetközeli népek idealizálása. A baj csak az, hogy ezt legjobb esetben is skanzennek hívják, nem pedig színháznak.
Kereső
Olvasóim
