Egyfelvonás

Tony Kushner: Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)

A Pulitzer-díjas Tony Kushner két egész estés drámáját játssza el a Nemzeti Színház Angyalok Amerikában címen – egy vérbeli nemzetiszínházas előadásban. Mert mintha mindennek, ami az utóbbi években a Nemzeti falai közé került volna, átrendeződnének a hangsúlyai, hogy minden darab ugyanazt a soha eleget nem ismételhető gondolatot harsogja: fejezzük be a hazudozást és az önbecsapást. (Lásd még: Három nővér, Egyszer élünk…, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, és a sor még folytatható.)

Alföldi Róbert - Fotó: Kísérleti Adás / Garamvári Gábor

Az Angyalok Amerikában sem szól másról, mint az önmagunkkal való szembenézés kegyetlen fontosságáról. Joe, aki hiába próbálja vallása és neveltetése miatt elnyomni homoszexualitását; Louis, akinek szembe kell néznie azzal, hogy képtelen elfogadni élettársa AIDS-ét, hogy képtelen támogatni őt az undor és a félelem miatt – noha tudja, hogy ennél talán nincs is nagyobb bűn. Roy, a romlott ügyész, aki bár férfiakkal szexel, nem hajlandó elismerni, hogy meleg, mert szerinte a melegek azok, akik nem juthatnak a hatalom közelébe, márpedig ő hatalmas ember. Harper, akinek a pótcselekvések helyett muszáj szembenéznie házassága ürességével és saját gyógyszerfüggőségével. Mindezek mögött a háttérben pedig kibontakozik egy nemzet (a darabban ezt éppenséggel Egyesült Államoknak hívják) erkölcsi hanyatlása, korrumpálódása, a hazugságait körülvevő burkon lévő „ózonlyuk” növekvése. És mégis: az előadás vége maga az életigenlés, a ragaszkodás az élethez minden borzalom ellenére, a hit a dolgok javulásában.

Kulka János - Fotó: Kísérleti Adás / Garamvári Gábor 

Csakhogy az a három és háromnegyed óra, mire idáig eljutunk, nem épp egyenletes. Az első felvonás remek, feszes és hatásos, László Zsolt (Louis) pedig végig felülmúlhatatlan – jobb, mint évek óta bármikor. De aztán a második, dramaturgiailag egyenetlenebb felvonásban, mikor újra meg újra megtörik a lendület, feltűnik, hogy Andrei Şerban sajátos, túlzások által szinte kiforgatott érzelemmegjelenítésre építő stílusa épp csak annyira kap helyet a rendezésében, hogy inkább zavarónak hasson, és ne a lélektani folyamatokat (újra)értelmező eszköznek. A szövegben itt már kevesebb a folyamatokat előrevivő momentum, fel-felbukkannak az ismétlések, a szerző túlerőlteti egyes ötleteit, és mindez gyengíti az előadás hatását. Gyengíti, de nem annyira, hogy ne lenne így is teljesen egyértelmű, mennyire fontos előadásról is van szó.