Egyfelvonás

Heinrich von Kleist: Amphitryon (Nemzeti Színház)

Az istenek és halandók játékának gyökerei a görög mitológiában keresendő, ezt vette alapul a Krisztus előtti II. században a római drámaíró, Plautus, tőle Molière emelte át a XVII., akitől pedig Heinrich von Kleist a XIX. századba. De létezik számos más feldolgozás is a világirodalomban, sőt, a zenében is. A történet tehát évezredeket fog át, kérdés, hogyan találja meg helyét a mai színpadon.

Fotó: Horváth Judit

Mi, halandók halhatatlanságra vágyunk, de a halhatatlan istenek átmenetileg feláldoznák az öröklétet a földi gyönyörökért, szerelemért, szenvedélyért, ölelésért, pár ízes földi falatért. Szerelem nélkül az Olümposz is sivár, ahogy Jupiter mondja. Így történik, hogy ő, a főisten, felveszi Amphitryon alakját, hogy elcsábítsa annak feleségét, Alkménét. Szolgája, Merkur pedig Amphitryon szolgájává, Sosiasszá változik egy napra. Így, megkettőzve élnek keverednek, bukdácsolnak, értetlenkednek. Ismerős a szerepcsere a komédiákból, most azonban két isten is részese a kavarodásnak. A dilemma adott: a földiek felismerik-e valódi társaikat, vagy sikeresen tévesztik-e meg őket a halhatatlanok? A kérdés, hogy a testet vagy a lelket szeretjük-e valójában, régi dilemmája az irodalomnak, egyik legismertebb példája pedig Thomas Mann Elcserélt fejek című kisregénye. És persze nem is csak annyira az irodalomé a kérdés.

A történetet Szophoklész is feldolgozta, elveszett művének műfaja tragédia volt. Plautusnál tragikomédia, Molière-nél komédia, és ennél marad Kleist is. Rá egyébként jellemző, hogy rövid, tragikus végű életének még annál is kurtább, nem egészen egy évtizednyi írói pályáján a fő kérdés a ráció és érzelem küzdelme volt.

Fotó: Horváth Judit

Nem könnyű ma belehelyezkedni ebbe a játékba, és a rendező nem is könnyíti ezt meg. Látszólag. Gothár Péter egyszerre két ellentétes dolgot tesz: a Nemzeti Színház Gobbi Hilda színpadán megszoktuk az intim és gyakran interaktív nézői részvételt, ezúttal is erre épít. A színpad bokszoló ringként áll középen, csupaszon, körülötte az ókori amfiteátrumokat idéző emelkedő széksorok, a közönség között ülő szereplővel, a sorok közt kúszó-mászó, megjelenő színészek, a nézők bekiabálására buzdító, őket megvilágító alakok - mindezzel behúz a történetbe.

Ugyanakkor a jelzésszerűnek is alig nevezhető díszletelem (Gothár Péter), a papírruhák (Tihanyi Ildi), a smink nélküliség, a fémturbán, a madárjelmez eltart, elidegenít tőle. Sokszor, sokan esnek abba a hibába, hogy a rendező üzenetét akarják dekódolni, pedig a megközelítés lényege nem ez, hanem hogy a rendezés, a játék, a látvány mit jelent a nézőnek, mire asszociál ezekből, ő miként rakja össze magában az általa látottakat. Ugyanis minden mese annyi, ahányan befogadják.

Fotó: Horváth Judit

Első látásra nem könnyű érteni a papírruhákat, amivel a nők, szegények, küzdenek: nem elég rugalmas, terjedelmes, itt-ott lecsúszik, kikapcsolódik. De hisz úgy küzdenek sorsukkal is, a történésekkel, mint a ruhával. Néha szinte madárszerűvé válnak bennük, így kötődve az égiekhez. Alkméné ruhája hófehér, amikor Jupiterrel hál, így azonosul a mindig fehérben feltűnő istenekkel; tűzpiros, amikor földi férjével találkozik; majd jelenetről jelenetre keveredik ruhájában a két szín, ahogy a szereplők is keverednek - a végén a fehér ruhából már csak egy piros cafrang csüng tépetten, amiként elveszti magabiztosságát szerelmében és tisztánlátásában, saját hűségében és ítélőképességében, ahogy mindinkább Jupiteré lesz. Mindezt remekül fejezi ki a papír mulandósága, sérülékenysége is.

Az elidegenítést szolgálja a hangeffektusok mikrofonnal és egy zörejért felelős szereplővel történő felerősítése. A fontos pillanatokat, az istenség megnyilvánulását, de a legegyszerűbb lépteket is erős hangeffektek hangsúlyozzák: a hiányzó díszletek helyett a hangok határolják a teret és időt.

A szöveg (Forgách András fordítása alapján a mostani szövegváltozatot Gáspár Ildikó készítette) - modern elemeivel, mai szóhasználatával már Kleisten is túllép - jól teszi és szellemesen, általa maivá válik ez az isteni játék.

Fotó: Horváth Judit

Az előadás gerincét azonban a színészi játék alkotja. Nagy mértékben pedig Znamenák István. Ő Kaposvárról szerződött a Nemzeti Színházba, Gothár Péter öt éve a Csiky Gergely Színházban rendezte első ízben a darabot, benne Znamenák ugyanúgy Sosiast alakította, mint most. A rendezés újjászületett, bár mint akkor, Gothár a hagyományos vígjátékot ezúttal is inkább a plautusi forráshoz viszi vissza: nem komédia, sokkal inkább tragikomédia, amit rendez, sok mélységgel, feszültséggel, konfliktussal, csalódottsággal, fájdalommal. Mindkét rendezésében a hangsúly a személyiségen van, a szuverenitáson, a kapcsolatok erején és sérülékenységén, a személyiség megőrzésén, elvesztésén, elvételén - ez emeli meg és teszi örökérvényűvé az egyszerű komédiának tűnő darabot.

Színészei mind remekek, annyira, hogy még a kezdeti kérdőjeleket is feledtetik. Azt például, hogy miért nővel játszatja Merkurt. A választ - bevallom - végig nem találtam meg (Kaposváron Karácsony Tamás játszotta, azaz koncepcióváltás történt), de Udvaros Dorottya olyan erőteljes, kemény, szikár, a valódi Sosias fölötti hatalmát élvező zsarnok, hogy percek alatt elhiszem, hogy férfi. A kettősséget a jelmez is hangsúlyozza: az öltönyt imitáló papírruha mély dekoltázsából tüntetően mutatkoznak végig a telt női idomok. A szerepek nemcsak halandók és istenek tekintetében elegyednek, de a férfi-női karakterek, a düh és a gyengédség, a boldogság és a reménytelenség szélsőségei is mind megbújnak bennük.

Znamenák István bolondozása elfeledteti, hogy első monológjában alig artikulál, sőt, eleinte kissé túlzottnak érzett handabandázása is elnyeri megfelelő helyét a darab során. Játéka dinamikus, erőteljes, vaskos és könnyed egyszerre, a teljes értetlenségből hihetően vált át a tegnap még én voltam én, de ki vagyok ma állapotába.

Fotó: Horváth Judit

A valódi Amphitryonnal voltam a legkevésbé elégedett: Nagy Zsoltot zsákutcába szorítja a férj csalódása, aki öt hónap távollét után nem felesége szerelmes karjaiban találja magát, hanem arra eszmél, hogy ebben már megelőzték. Erre nem csalódással, értetlenséggel, fájdalommal, hanem pusztán dühvel reagál, gyakorlatilag végig sértetten kiabál, acsarog, hadakozik. Így szimpátiánk az áldozat helyett Jupiterhez csapódik, hiába ő a szerelmet elorzó, a lopásra frivolan figyelmeztető, istenien kokettáló, csaló, hiúságában a hangúlyt mindinkább isten-voltára csúsztató álférj. Ellenszenvesnek kellene lennie, de Alföldi Róbert megnyerő, vonzó, ellenállhatatlan Jupiter, még gonoszkodásában is vonzóbb, mint a dühösen vakkantó, csaholó, néha szó szerint csukladozó valódi férj. Nem csoda, hogy Alkméné Jupitert választja, őt hiszi férjének. És ami az előbb rendezői balfogásnak tűnhet, ezáltal nyer értelmet: így hihető el csupán Alkméné tévedése.

Fotó: Horváth Judit

Tenki Réka Alkménéként az érzelmek skáláját játssza el, kiváló alakítás. Az odaadó szerelem, humor, kétely, összeomlás, megadás, feladás, harag - mind pompásan érvényesül, utóbbiból vennék csupán vissza egyetlen árnyalatot, az előadás végére nagyon erős hangerő.

Nagy Mari a két Sosias felesége, a földön és férjén két vaskos lábbal taposó asszony szerepében nagyszerű: megnyerő és ellenszenves, megmosolyogtató és meghökkentő, kedvesen groteszk, amolyan nagymaris.

Végül minden elrendeződik, egyetlen kérdés marad nyitva: az istenek lehetnek halandók pár órára, egy-egy napra - ha akarnak. Tudunk-e mi, emberek istent játszani - akár egy-két percre. És akarunk-e.

Mikes Éva