Egyfelvonás

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Megnyerte egyik legfőbb kultúrpolitikai csatáját a Fidesz-kormány: a következő évadtól nem Alföldi Róbert vezeti a Nemzeti Színházat, hanem a debreceni Csokonai Színház jelenlegi igazgatója, Vidnyánszky Attila. A jelentkezőket véleményező bizottság - Vidnyánszky Attila pályázatáról a Vidnyánszky Attila által vezetett Színházművészeti Bizottság értékelése alapján is döntöttek - arra jutott, hogy "más tehetséges jelölteknek is lehetőséget kell adni". Az Alföldi „radikális”, „kísérleti”, „alternatív” színháza ellen ágáló jobboldal paradigmaváltást remél: klasszikus darabok klasszikus feldolgozásait, érthetően, tisztán, világosan, formai egyénieskedés nélkül. De vajon remélhetnek-e ilyesmit pont Vidnyánszkytól?

„Szórakoztató, jól érthető, a napi munka után kikapcsolódni segítő” színházi előadások: ezek azok a jelszavak, amelyek a legtöbbször elhangzanak, ha a jobboldali elkötelezettségű színházi alkotók meg kívánják fogalmazni, hogy a szakmailag elismert, pesti művészszínházi előadásokkal szemben mi volna a követendő út a közintézményekben. „Ez az egysíkú gondolkodásmód züllesztette le a legtöbb magyar színház repertoárját. Ezt bizonyos értelemben kulturális bűnténynek tartom: hazudtunk magunknak, hazudtunk a nézőknek, és egyre mélyebbre süllyedtünk az igénytelen, szórakoztatóipari termelés mocsarába” – ez pedig Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgatójának, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Kaposvári Egyetem Színházi Intézete vezetőjének, a Magyar Teátrumi Társaság (MTT) elnökének véleménye a fent vázolt gondolkodásmódról, amit korábbi origós interjújában fejtett ki.

Vidnyánszky nem szóról szóra rendez

Vidnyánszkyra – szemben mondjuk az MTT olyan színházvezetőivel, mint a békéscsabai Fekete Péter, a szolnoki Balázs Péter vagy az egri Blaskó Balázs – soha nem volt jellemző az a rendezői látásmód, amely a drámák színre állítását elsősorban mint a szöveg korhű illusztrálását képzeli el. Épp ellenkezőleg: Vidnyánszky színházának nem a szöveget mondó, motivációit és mondatai jelentését lélektanilag minél hitelesebben megmagyarázni akaró színész a központi eleme, bemutatóit nem a lineáris történetmesélésre fűzi fel. Előadásai a Magyarországon megszokott befogadói pozícióhoz ragaszkodva sokszor akár egyenesen követhetetlenek: nem úgy hatnak, ahogyan azt megszoktuk, nem is úgy épülnek fel, nem olyan válaszokat fogalmaznak meg.

Jelenet a Mesés férfiak szárnyakkal című Vidnyánszky-előadásból (Fotó: MTI/Oláh Tibor)

Az ő költői, látomásos színházának célja, hogy a ráció helyett az érzelmekre hasson, azokat vezesse. E cél érdekében mindent felhasznál, ami körülveszi a nézőt, sőt a közönséggel való folyamatos, metaforikus és nagyon is konkrét kommunikáció révén még azt is, ami benne van. Előadásaiban a zene, a zajok, az ének, a rituális-szertartásszerű elemek, a fény, az akár a színpadon megszülető festmények, a monumentális vizualitás összjátéka is legalább ugyanolyan fontos szerepet kap, mint a szöveg vagy a cselekmény – de Vidnyánszky még az olyan pszichológiai hatásmechanizmusokra is épít, mint a szélsőségesen hosszú előadás keltette mélyebb nézői átlényegülés.

A harmadik felvonással kezdte

Koltai Tamás írja az egyik előadásáról: „A szövegértés hézagos, az akusztikai elemek gyakran elnyomják a szavakat, de lényegesen nem károsítják a produkciót, az pontosan ugyanilyen érthető és érvényes lenne zulukafferül is. Mihelyt a néző rájön, hogy az előadáshoz nem racionálisan, hanem szenzuálisan kell viszonyulnia, magyarán nem a történet összefüggéseit kell keresnie, hanem a részletek káoszából kialakuló gyönyörűséges rendet, nyugodtan átadhatja magát a vizuális hatások élvezetének” – ennél pedig nem lehetne pontosabban leírni a kárpátaljai rendező színpadi világát, amely sokszor egyébként nem létező színdarabok adaptálására, hanem az adott előadás készítése közben létrejövő, saját szövegekre épül.

Mindemellett természetesen, mint minden, a színházról valóban gondolkodó, azt érvényes és önálló művészeti ágnak tartó rendezőre, Vidnyánszkyra is jellemzőek az úgynevezett „kísérleti”, még butább szóval „alternatív” megoldások. Ha az szolgálja a darabok értelmezését, szívesen használ akár egészen abszurd, groteszk humort, karikaturisztikus túlzásokat – és természetesen nem tartja, amint semmilyen tehetséges színházi alkotó nem is tarthatja szentnek a drámák szövegét. Három nővér-előadása például a harmadik felvonással kezdődik, és az első kettő csak visszaemlékezések formájában elevenedik meg – hiszen az ő verziójában ez a „radikális” beavatkozás szolgálja a jellemek alaposabb kibontását, a közölni vágyott gondolatok tisztább érthetőségét.

A szerző szándéka, a költőiség túlhajszolása

A különbség csupán annyi a jelenlegi kurzus által lenézett színházi rendezőkhöz képest, hogy Vidnyánszky meg van győződve róla: a drámákból viszonylag pontosan kiolvasható, mit is akart mondani a szerző, és amíg a változtatások ezt szolgálják, nincs velük probléma. Alighanem lényegében ugyanezt gondolná bárki más is – azzal az egy eltéréssel, hogy a legtöbbek szerint lehetetlen és felesleges milliméterre pontosan meghatározni, mi szolgálja és mi nem szolgálja egy szerző eredeti szándékát.

Jelenet a Mesés férfiak szárnyakkal című Vidnyánszky-előadásból (Fotó: MTI/Oláh Tibor)

Vidnyánszky színháza nem ritkán próbál spirituális témákról, vallási kérdésekről gondolkodtatni – azonban ez korántsem azt jelenti, hogy bibliai idézetekből állítana össze előadásokat, vagy vallási példázatnak tűnő darabokat vinne színpadra. A spiritualitást nála legtöbbször nem konkrét, egyházi jelentésében kell érteni: inkább arról van szó, hogy visszatérő témája a magasztos kutatása.

Mindez persze nem mindig eredményezett egyenletes színvonalat: a rendező monumentalizmusa sokszor kontraproduktív volt, és rátelepedett egyes előadásaira, s természetesen a szenzuális-racionálisarányt sem mindig sikerült jól eltalálni. Voltak dramaturgiailag problémás darabok, volt, hogy a költőiség túlhajszolása gyengítette az előadást, és volt, hogy a groteszk használata ment túlzásba. És persze volt, hogy elhagyta jellemző stílusjegyeinek nagy részét, és szokványosabbnak nevezhető előadást rendezett; "van, amikor jólesik egy lineáris, ok-okozati rendszerre épített technikával elmesélni egy mesét" - mondta, hozzátéve: "persze nem lehet minden este Tarkovszkij- vagy Bergman-filmeket nézni" sem. Vidnyánszky 2002-ben egyébként megrendezte a Nemzetiben a Bánk Bánt, amely szintén illeszkedett a korábban vázolt világba.

Harc az elvárásokkal

Vidnyánszky debreceni színházigazgatóként az évek alatt az ország egyik legerősebb vidéki színházát hozta létre, olyan bemutatókkal, amelyeket szinte senki más nem mert volna vidéken bemutatni – mivel az igazgató nem akart megfelelni fals elvárásoknak. (Pont olyan elvárásoknak, amiket olyan sokan támasztanak a Nemzeti Színház felé.) A Csokonai Színház olyannyira magasan állt a Teátrumi Társaság egyes tagjai fölött, hogy onnan azok csak kis pontoknak tűntek. „Nem azonosulok velük, hanem gyakran és határozottan kifejtem a kritikámat” – mondta a társaság érdektelen, üres előadásairól.

Csakhogy úgy tűnik, amióta egyre közelebb kerül a hatalomhoz – azaz a legutóbbi választások óta –, elkezdte feladni elveit. Hiába vallotta, hogy nem azonosul nálánál sokkal jelentéktelenebb MTT-s társaival: kinevezésével együtt a békéscsabai Fekete Péter lett a miniszteri biztos a Nemzetiben. Helyettese nagy eséllyel Eperjes Károly lehet majd.

Jelenet a Mária című musicalből (Fotó: MTI/ Kelemen Zoltán Gergely)

Nem mintha Vidnyánszky ne kezdett volna maga is már korábban közeledni az általa is lenézett vonulathoz: a Jézus fogantatásáról és születéséről szóló, az ő bábáskodása mellett létrejött és általa rendezett Mária című musicalről a kritikák egybehangzóan állítják, hogy világképe rendkívül monokróm, szájbarágós, és az előadás nyílt propagandaként akar tanítani az abortusz kérdéséről. "Nincsenek kérdései, csak válaszai" – írták; Ugrai István megfogalmazásában „ha csupán reménybe és szépbe csomagolt morális(nak látszó) útmutatást kapunk a színpadról, ahelyett, hogy a morális állásfoglalás bennünk születne meg, az nem színház”. Korábbi politikai témájú előadását, a Liberté 56-ot (amelyet Szőcs Géza írt) hasonló jelzőkkel illettek kritikusai: plakátszerűnek, leegyszerűsítőnek, didaktikusnak nevezték.

Hogy milyen lesz az ő Nemzeti Színháza, azzal kapcsolatban a korábbi fontos rendezései alapján nem feltétlenül kapunk képet. Nem csak, mert a hatalom közelsége egyre radikálisabb nyilatkozatokra sarkallja, és nem is csak azért, mert ha engedi, hogy a hatalom lenyomja a torkán az akaratát, a nemzetközileg is jegyzett, kiváló rendezők mellett idővel megjelenhetnek majd tehetségtelen, de politikailag jól helyezkedő alkotók is. De azért sem, mert Vidnyánszky sem a kinevezésekor, sem a pályázatában nem győzte hangsúlyozni: a Nemzeti másmilyen színház kell, hogy legyen, mint a többi. Vidnyánszky viszont bizonyította már, hogy hajlamos elfelejteni korábbi színházi nyelvét, ha konkrét politikai üzeneteket akar közölni. Márpedig ha a színházba színházon kívüli szempontok kerülnek be, ha egy igazgatót vagy rendezőt nem a puszta gondolatközlési vágy vezérel, hanem a vélt vagy valós igényeknek való megfelelés, abból soha semmi jó nem sülhet ki.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon is!