Egyfelvonás

A Nemzeti Színház kitette új logóját a Facebookra. Sok hozzáfűznivalónk nincs, láthatóan egy letisztultabb, egyértelműbb elrendezéshez, hagyományosabb betűtípushoz és a patinás aranyszínhez nyúl vissza, illetve kiemelt helyet kap rajta a színház alapításának éve, ami szintén egy konzervatívabb hozzáállást tükröz. Persze könnyen lehet, hogy ez egy régi logó, amit újra elővettek. Az eddigi sem égett belénk különösebben, de most érdemes összehasonlítani a kettőt. Szavazz, hogy melyik tetszik jobban!

Szörényi Levente - Bródy János: István, a király (Szegedi Szabadtéri Játékok)

Alföldi Róbert nem értelmezi át, nem értelmezi újra a Szegedi Szabadtéri Színpadon az István, a király című, idén harmincéves rockoperát, és nem korlátozza az érvényességét valamely konkrét, aktuálpolitikai üzenetre. Nem rendez katartikusan jó, tökéletes előadást. Viszont a darab vázáig lebontja a rárakódott, ilyen-olyan üledéket, hogy újra láthatóvá váljon, melyik szereplő mit képvisel, ki miért teszi, amit tesz, és kinek milyen a viszonya a többiekkel, azaz, hogy pontosan miről is szól ez a történet. Ez pedig talán a legjobb, ami egy, a kultusz patinájával bevont művel történhet.

Stohl András - Fotók: MTI / Kelemen Zoltán Gergely

Szörényi Levente - Bródy János - Sarkadi Imre - Ivánka Csaba: Kőműves Kelemen (RaM Colosseum)

A Kőműves Kelemen, legyen bár magyar rockballada, mégis kifejezetten hasonlít Alföldi Róbert előző rendezésére, a Mephistóra: mindkettő sokat mondó metaforák segítségével vet fel örökérvényű és így ma is rendkívül aktuális kérdéseket. A Sarkadi Imre drámatöredékéből Ivánka Csaba által zenés színpadi művé írt, Bródy János dalszövegeivel és Szörényi Levente zenéjével 1981-ben teljessé lett Kőműves Kelemen - Alföldi keze alatt legalábbis - elsősorban arra keresi a választ, hogy hozható-e igaz ügyért becstelen áldozat, avagy egyáltalán igaz lehet-e az ügy, amiért becstelen áldozatot kell hozni.

Középen Stohl András és Radnay Csilla - Fotók: MTI / Földi Imre

Avagy még egyszer arról, hogy mi a baj a Nemzeti igazgatóváltásával

Elérkezett az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház utolsó munkanapja: július 1-jén az új igazgató, Vidnyánszky Attila elfoglalja a Soroksári úti épület igazgatói irodáját. A jelenlegi társulat vasárnap délelőtt sajtótájékoztatóval búcsúzik el a szakmától, este pedig nagyszabású gálával a közönségtől. Mindkét fél hónapok óta tiltakozik, miközben sokan azt hangoztatják: nem történt semmi rendkívüli, csak lejárt az egyik igazgató öt évre szóló megbízatása; senki sem ígérte, hogy az igazgatói szék kihalásos alapon öröklődik, a tiltakozás pedig pusztán politikai alapú jajveszékelés. Rendben: hagyjuk a vezetőváltás körülményeit, a pályázat elbírálásának módját, a témában tett különféle nyilatkozatokat, és a vita kedvéért tegyük félre a politikával összefüggő érveket. Csakhogy így, pusztán "színházilag" nézve az eseményeket is visszavonhatatlan veszteségeket okoz mindaz, ami történt.

Udvaros Dorottya, Alföldi Róbert és Hevér Gábor a Nemzeti Színház öt évének utolsó előadásán - Fotó: MTI / Marjai János

A Mephisto utolsó előadásával ért véget szombat este az Alföldi Róbert-éra a Nemzeti Színházban. A leköszönő igazgatót és a társulatot a közönség "köszönjük" feliratú táblákkal, trombitaszóval és virágokkal búcsúztatta, sőt, Alföldi az egyik nézőtől ironikus gesztusként még egy koszorút is kapott. A színészek többsége a tizenhét perces vastaps alatt elsírta magát a színpadon, a kulisszák mögött pedig elmondták, mennyire sokat jelentett nekik ez a búcsúztatás. A főszereplő Stohl András szerint nincs ennél feljebb.

Egy kétezer kilométeres út egyik állomása volt Alföldi Róbert számára a POSZT nyitóelőadása, az Amphitryon. Gothár Péter rendezésében Alföldi Jupitert játszotta el egymás után kétszer a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó első napján. "Tegnap és tegnapelőtt Rijekában, az Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színházban játszottuk a Tartuffe-öt. Előadás után, éjszaka azonnal indultunk Udvaros Dorottyával Pécsre egy kisbuszban. Hajnali fél ötre értünk ide, és már délelőtt elkezdtük a próbákat" - meséli Alföldi Róbert.

Fotók: Kálmándy Ferenc

Klaus Mann: Mephisto (Nemzeti Színház)

"Attól, hogy körülöttünk minden megváltozik,
mi miért ne maradhatnánk ugyanazok?"

Alföldi Róbert utolsó rendezése a Nemzeti Színház igazgatójaként, a színház öt éves érájának lezárása, a Mephisto, a rendező és Vörös Róbert színpadi adaptációjában nem csak arról szól, hogy mennyi becsvágy és önmaga újra meg újra szembeköpése kell ahhoz, hogy a művész önös érdekből eladja magát a hatalomnak. És nem is csak arról, hogy milyen lelki és művészi értelemben vett torzulásokkal jár az ön(f)eladás ilyen folyamata. Ez a Mephisto egyértelmű és kemény hangú állásfoglalás egy nem csak ma és itt, de bárhol és bármikor rengeteg embert foglalkoztató kérdésről. Arról, hogy akinek nem fér össze az elveivel, ami a hazájában, a munkahelyén, vagy bárhol körülötte történik, annak igenis nemet kell mondania. Nem hallgatni, nem reménykedni a jövőbeni változásban, és nem keresni mentségeket: nemet mondani. Mert függetlenség nem létezik - az ember így vagy úgy, de cselekedeteivel döntéseket hoz meg, akkor is, ha nem szeretne.

Stohl András - Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt

Kander - Ebb - Masteroff: Kabaré (az Ódry Színpad és a Nemzeti Színház közös produkciója)

A jó színház bízik a nézőben, bízik a színészben és bízik a színdarabban. Ismeri az utalások, jelképek, jelzések, metaforák és a sorok közti tartalmak erejét, és épít is rá. Tudja, hogy a gondolat akkor ereszt csak gyökeret a néző fejében, ha ő maga keltheti ki azt, és nem készen vágják hozzá. A harmincas évek Németországában, a fajgyűlölet erősödése, a nemzetiszocialista munkáspárt térnyerése idején játszódó, az állampolgárok közönyét és menekülési képtelenségét bemutató musical, a Kabaré pedig pont erre a hatásmechanizmusra épül: elmond egy egyszerű történetet, amiben alig akad valami kis durvaság - a hátborzongató az, amire ez az egész ablakot nyit, és amit a mondatok egyes félszavai valójában jelentenek.

Fotók: Tóth Simon Ferenc

Heinrich von Kleist: Amphitryon (Nemzeti Színház)

Az istenek és halandók játékának gyökerei a görög mitológiában keresendő, ezt vette alapul a Krisztus előtti II. században a római drámaíró, Plautus, tőle Molière emelte át a XVII., akitől pedig Heinrich von Kleist a XIX. századba. De létezik számos más feldolgozás is a világirodalomban, sőt, a zenében is. A történet tehát évezredeket fog át, kérdés, hogyan találja meg helyét a mai színpadon.

Fotó: Horváth Judit

Csehov: Sirály (Nemzeti Színház)

Tenki Réka, akire minden rendező Nyina, a bájos, de bukásra kódolt színésznő szerepét osztotta volna, olyan csodálatosan játssza el az életét gyászoló, huszonévesen már vagy hatvan évnyi bánattól görnyedő Mását, hogy akár már miatta megérné megnézni Alföldi Róbert Sirály-rendezését a Nemzetiben. Amikor az előadás legelején először ránéz titkolt szerelmére, Trepljovra, majd röviddel utána Nyinára, akibe viszont Trepljov szerelmes - mert ebben a drámában az a tragédia, hogy senki nem azt akarja szeretni, akit jó lenne szeretnie -, abban a két pillantásban benne van egy egészen pontosan megrajzolt jellem: a nőé, aki annyira mélyen szeret egy férfit, és közben annyira nem szereti saját magát, hogy vetélytársára nem is haraggal, hanem csodálattal tekint, mert csakis a férfi szeretetét, s így magát a férfit látja benne.

Tenki Réka, Fehér Tibor - Fotók: Znamenák István