Egyfelvonás

Szörényi Levente – Bródy János: István, a király (Szegedi Szabadtéri Játékok)

Alföldi Róbert nem értelmezi át, nem értelmezi újra a Szegedi Szabadtéri Színpadon az István, a király című, idén harmincéves rockoperát, és nem korlátozza az érvényességét valamely konkrét, aktuálpolitikai üzenetre. Nem rendez katartikusan jó, tökéletes előadást. Viszont a darab vázáig lebontja a rárakódott, ilyen-olyan üledéket, hogy újra láthatóvá váljon, melyik szereplő mit képvisel, ki miért teszi, amit tesz, és kinek milyen a viszonya a többiekkel, azaz, hogy pontosan miről is szól ez a történet. Ez pedig talán a legjobb, ami egy, a kultusz patinájával bevont művel történhet.

Stohl András – Fotók: MTI / Kelemen Zoltán Gergely

Alföldi már a szereplők mozgatásával is egyértelművé teszi az alaphelyzetet: Asztrik, a nyugati kereszténységet képviselő főpap mindig a díszletként szolgáló, óriási és az előadás zárásáig „félbevágott” magyar korona legfelső szintjén áll, s onnan irányítja az eseményeket, jelezve ezzel a fejedelemválasztás kérdésének összetettségét és valódi tétjét, az eseményeket akár erővel is befolyásoló „hátországot”. István és Koppány pedig két, egyformán vívódó és egyformán a maga megítélése szerinti igazságot képviselő, a tökéletes döntéstől eleve elzárt figura: Koppány (a darab és Alföldi előadása szerint) bár a magyar függetlenséget és szabadságot képviseli, a meghatározó nagyhatalom számára vállalhatatlan utat választana. István pedig, engedve Róma szavának, a meggyőződése szerinti jó irányba vinné az országot, de egyúttal beengedné az elveivel szembemenő, más hatalmat is (s ez Alföldinél különösen súlyos dilemma, hiszen az őt támogató „katonák” gépfegyveres, a tömegbe bármikor belelövető kommandósok).

Feke Pál (István) és Stohl András (Koppány) – a hatalmas színpadon, a hihetetlen méretű nézőtérről is jól látható gesztusokkal – pontosan meg is tudják jeleníteni őrlődésüket és a rossz döntésektől megrettenő, igazán emberi alakokat, ezzel téve igazán érdekessé, elgondolkodtatóvá és érthetővé a rockopera mindazon részét, ami a jól ismert zenén túl van. És Alföldi eközben figyel az olyan, a darab egyes részeit új megvilágításba helyező „apróságokra” is,  mint Réka és István végül plátóinak megmaradó szerelmére, vagy egy német lovag és az itt egy, a szövegbe toldott apróság révén még hangsúlyosabban német Gizella közt fonódó majdnem-viszonyra.

Feke Pál, Udvaros Dorottya

Na meg arra, hogy mindezt a csatározást, az ország két részre szakadásának (nem Alföldi rendezése, hanem a folyamatosan két részre szakadt ország miatt tűnik aktuálisnak most is a darab) elsősorban a nép látja a kárát. A nép, azaz az a több száz táncos, akik szinte végig a színpadon vannak, és próbálnak megfelelni a rájuk kényszerített döntéshelyzeteknek, akiknek valódi félnivalójuk van a nagypolitikától, és akik persze a hátuk közepére sem kívánnák ezt az egész helyzetet – így avanzsál az Unom a politikát! szinte az előadás programadó daláig. Igaz, a többezres közönség és „a nép” azonosságának kiemelésére szolgáló, az „unom a politikát”-sorhoz hasonlóan fontos pontokon felkapcsolt nézőtéri világítás enyhén szólva sem a legkifinomultabb eszköz egy gondolat gyengéd elültetésére a nézői agyakban, ahogyan több más jelzés is elnagyolt, és inkább sulykol, mintsem sugalmaz – de ez egy ilyen monumentális helyszínen sokkal kevésbé hat zavaróan, mint egy emberközelibb színházi térben. (Bár a Jordán Tamás-féle Nemzeti Színház legrosszabb hagyományait idéző, öntetszelgően nagyzoló, színpadi luxusautó-futtatásra a méret sem mentség.)

László Zsolt, Radnay Csilla, Feke Pál

Ahogyan az egész előadásnak, úgy érezhetően az éneknek is az a legfontosabb célja, hogy értelmezően szólaljon meg – és emellett szimpatikus apróságokban, énekstílusban, felfogásban próbáljon meg eltérni a leginkább ismert, Vikidál/Sebestyén/Deák Bill/Varga Miklós-féle verziótól. A legegyedibb, legtisztább hang és stílus Tompos Kátyáé (Réka): az ő dalai olyan magától értetődően hibátlanok, különlegesek és mégis abszolút hitelesek, hogy azt nem lehet felülmúlni; ez a gyönyörű hangú, de a bemutatón az adottságait néha túlhangsúlyozó Radnay Csillának (Gizella) sem sikerül. A premier izgalmát itt-ott előtérbe engedő Stohl András hangja lenyűgözően erős és roppant sokszínű, mégis, a színész játékát jellemző, pusztító lendület sosem furakszik a pontosság elé. Feke Pál viszont mesterkélten próbálná lágyítani énekét, s ezáltal állandóan egyfajta zavaró szirupossággal szólal meg, miközben minden egyes sor után vagy látványosan sóhajt, vagy nagy gesztusokat tesz, vagy a fejét rázza: manírjai elvonják a figyelmet énektudásáról. A színészként mély koncentrációval jelen lévő László Zsoltnak pedig többször gyűlik meg a baja a dallamokkal, mint ahányszor nem – bár Asztriknak nagyrészt recitativói vannak, még ezekben is akadnak hamis hangok.

A lendületes és látványos, jelmezeiben és kellékeiben a politika ezeréves lényegi változatlanságát hangsúlyozó előadás legvégén felkerül a kereszt a díszlet-korona csúcsára, és bezárul a félkörív: a korona körbeveszi a szereplőket, s a rácsokon át nincs kijárat. Miközben a többezres közönség állva hallgatja, ahogyan az összes színész a Himnuszt énekli, a magyarság szimbóluma egyszerre véd meg, tesz közösséggé, és zár egyfajta börtönbe. Ez a kép mutatja meg, milyen lehet a nem üres frázisokból álló, valódi hazaszeretet: amikor az ember tisztában van minden pozitívummal, de közben látja a negatívumokat is. Látja, és ezzel együtt dönt úgy, hogy teljes szívéből énekli el a Himnuszt.