Egyfelvonás

Szörényi Levente – Bródy János – Sarkadi Imre – Ivánka Csaba: Kőműves Kelemen (RaM Colosseum)

A Kőműves Kelemen, legyen bár magyar rockballada, mégis kifejezetten hasonlít Alföldi Róbert előző rendezésére, a Mephistóra: mindkettő sokat mondó metaforák segítségével vet fel örökérvényű és így ma is rendkívül aktuális kérdéseket. A Sarkadi Imre drámatöredékéből Ivánka Csaba által zenés színpadi művé írt, Bródy János dalszövegeivel és Szörényi Levente zenéjével 1981-ben teljessé lett Kőműves Kelemen – Alföldi keze alatt legalábbis – elsősorban arra keresi a választ, hogy hozható-e igaz ügyért becstelen áldozat, avagy egyáltalán igaz lehet-e az ügy, amiért becstelen áldozatot kell hozni.

Középen Stohl András és Radnay Csilla – Fotók: MTI / Földi Imre

Az előadás emellett megmutatja, hogyan lehet és szokás a tömegeket a (tág értelemben vett) hit révén manipulálni – tudva, hogy az ember a hitért magáért akar hinni, és voltaképpen mindegy neki, hogy amiben hisz, igaz-e. Alföldi hangsúlyozza is a darab aktualitását: nála nem munkásemberek, hanem öltönyös-aktatáskás politikusok a „kőművesek”; ők vesznek részt az emberek gátlástalan manipulálásában, és ők azok, akik más kárára bármire hajlandóak céljaik eléréséhez.

Stohl András, Radnay Csilla

Ám a rockballada több szempontból is túl sovány: nem csak azért, mert suta módon a tizenhárom kőműves bár szinte végig színpadon van, mégis legalább felüknek egyáltalán nincs szerepe, legfeljebb egy-egy félmondata és tömeg-megjelenítő funkciója, vagy mert a zenés darabok kimondott-kimondatlan szabályait semmibe véve Kelemen feleségének – akit Déva várának megépítése érdekében feláldoznak – nincs egyetlen saját dala sem (csak egy fél és egy harmad duója), így a gyönyörű hangú Radnay Csilla apró szerepében nemcsak tehetségét, de énektudását sem tudja méltó módon megmutatni. De azért is, mert a rendkívül rövid, egyfelvonásos darab olyannyira tanmese-szerű, hogy tételeinek igazolása mellett szerzőinek alig jutott ideje a figurák ábrázolására vagy egy összetett történet megalkotására.

Alföldi Róbert rendezése pedig tovább erősíti ezt a tanulság-sulykoló egyszerűséget. Noha eleinte nem csak a roppantul koncentráltan játszó, alakításának komoly súlyt kölcsönző Stohl András (Kelemen) válik ki a tömegből, de másik három kőműves is különböző életstratégiákat képvisel; ám Anna feláldozásakor (Alföldinél csoportosan meg is erőszakolják a nőt) már mindnyájan egyetlen primitív, állatias, magukból kivetkőzött masszává válnak – ezt a rendező egy bántóan egyszerű ötlettel szó szerint is megmutatja: leveszik az ingüket és zakójukat. Csámcsogva, böfögve zabálnak, sörüket pedig ejakulációt imitálva spriccelik szét. Az amúgy is elég egyszerű jelképek ilyesfajta halmozása és ismételgetése végtelenül szájbarágós: aki nem értette az első metaforából, hogy erkölcstelen macsókról van szó, majd megérti a második, ugyanazt jelképezőből, aki abból sem, az meg majd a harmadikból. Ráadásul mindettől végképp pofonegyszerű, minden árnyalás nélküli parabolává silányul a mű. (Pedig néha kifejezetten szép és épp visszafogottságában hatásos képeket használ a rendező: a feleség teteme súlyos mementóként végig jelen van egy mikrofonállványként használt üvegkalickában.)

Alföldi Mephistója és Alföldi Kőműves Kelemenje között így a hasonlóságoknál is nagyobbak a különbségek. Míg az előbbi pont attól volt nagyszerű, hogy bízva a nézőben, semmilyen utalást nem akart túlontúl egyértelművé és egy-jelentésűvé tenni, addig a Kőműves Kelemen épp itt bukik el: az újra meg újra meg újra elismételt, ám elsőre is egyértelmű állítások, a túlzások, a leegyszerűsítések miatt végül a mégoly fontos és húsba vágó erejű gondolati tartalom is rossz szájízt hagy maga után.