Egyfelvonás

Klaus Mann: Mephisto (Nemzeti Színház)

„Attól, hogy körülöttünk minden megváltozik,
mi miért ne maradhatnánk ugyanazok?”

Alföldi Róbert utolsó rendezése a Nemzeti Színház igazgatójaként, a színház öt éves érájának lezárása, a Mephisto, a rendező és Vörös Róbert színpadi adaptációjában nem csak arról szól, hogy mennyi becsvágy és önmaga újra meg újra szembeköpése kell ahhoz, hogy a művész önös érdekből eladja magát a hatalomnak. És nem is csak arról, hogy milyen lelki és művészi értelemben vett torzulásokkal jár az ön(f)eladás ilyen folyamata. Ez a Mephisto egyértelmű és kemény hangú állásfoglalás egy nem csak ma és itt, de bárhol és bármikor rengeteg embert foglalkoztató kérdésről. Arról, hogy akinek nem fér össze az elveivel, ami a hazájában, a munkahelyén, vagy bárhol körülötte történik, annak igenis nemet kell mondania. Nem hallgatni, nem reménykedni a jövőbeni változásban, és nem keresni mentségeket: nemet mondani. Mert függetlenség nem létezik – az ember így vagy úgy, de cselekedeteivel döntéseket hoz meg, akkor is, ha nem szeretne.

Stohl András – Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt

A rendező nem foglalkozik a mindenben kikacsintást és napi kultúrpolitikai utalást kereső közönség elvárásaival, és visszafogott eszközökkel, túlzásoktól és pamfletszerűségtől mentesen mutat meg egy örökérvényű, univerzális és részben épp emiatt megrázóan hatásos és fontos történetet.

Hendrik Höfgen, a német vidéki színész (aki Alföldi értelmezésében egyáltalán nem biztos, hogy annyira kiváló művész – miért is lenne, hiszen a hatalom nem tehetség alapján válogat lieblingeket) a nácik végtelenül gerinces ellensége, aki inkább rúgatná ki magát színházából, mintsem hogy egy levegőt szívjon egy zsidózó huligánnal, végül egy asztalnál vacsorázik a Harmadik Birodalom miniszterelnökével. Mert elhitette magával, hogy ő más körülmények közt is ugyanaz tud maradni, s hogy a hatalom majd nem kér ellenszolgáltatást azért, hogy a nemzet első számú színházi emberévé emelte őt. Mert nem tudta, hogy ha először csak egy egészen keveset hajlandó feladni az elveiből, az oda vezet, hogy végül mindent, az egész személyiségét is meg kell tagadnia.

A világban több ilyen életút ismert, úgy a történelemben, mint ma – a Nemzeti Mephistója nem mutat rá egyikükre sem. Nem a személy az érdekes, hanem a szembenézés az ilyen életpályák természetrajzával.

Bánfalvi Eszter, Stohl András

Alföldi Róbert rendezése biztos kezű, következetes, ötletes, és egészen kiválóan beszél egy nem extravagáns, de sajátos színházi nyelven: a jelenetek, az idősíkok és terek folyamatosan összemosódnak, s ezzel nem csak lendületet nyer az előadás, de összemosódik a színház és a valóság is, pontosan úgy, ahogy Hendrik Höfgen tudatában sem választható el a felvett jelmez és a személyiséggé vált szerep. De az ötlet nem csak metaforaként pompás: gyönyörű képeket is szül. Az indexre tett színházigazgató és zsidó feleségének közös öngyilkossága a halálos vonatrobogással összemosódik például a következő jelenettel, ahol máshol és máskor Hendrik azt mondja barátnőjének, várja meg a beszéddel, amíg elmegy a vonat, mert nem hallja a szavát.

Söptei Andrea, Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Stohl András, Fehér Tibor, Szatory Dávid

Hasonlóan finom jelzésekkel – és a főszereplő Stohl András mindvégig rendkívül koncentrált, a belső vívódásba hol majd’ beleszakadó, később a mosolyogva meghozott kompromisszumok rothadásszagától bűzlő játékával – jelennek meg a köpönyegforgatás stációi, az önfeladás, a korábbi elvek, a múlthoz tartozó emberek megtagadása. (Csak egy példa: Hendrik először még feketében játssza Mephistót, a Birodalom kedvenceként pedig már fehérben.)

Ha akadnak is itt-ott kisebb aránytalanságok – mint Hendrik és feleségének hirtelen és motiváció nélküli házassága, ami minden átmenet nélkül gyűlölködésbe megy át, vagy a feleslegesen hosszú dalbetétek és a kezdőjelenet balettozása –, a Nemzeti Színház Mephistója pontosan átgondolt, következetes színházi nyelvhasználattal megfogalmazott egyértelmű, mégsem túl egyértelmű állásfoglalás a világ talán legkomolyabb erkölcsi kérdéseiről.

A Mephisto egyike azoknak az előadásoknak, amelyekért érdemes színházba járni.