Egyfelvonás

Réczei Tamás: Vasárnapi gyerekek (kecskeméti Katona József Színház)

Réczei Tamás Vasárnapi gyerekek című drámája a teljes huszadik századi Magyarország bemutatására vállalkozik a numerus clausustól a rendszerváltásig és a taxisblokádig, egy család három generációjának családregényén keresztül. A zsidó, munkaszolgálatból menekült, meggyőződéses pártkáderré váló nagypapa, a disszidálási kísérlet során elkapott, az Eichmann-perben is közreműködő, később rendszerváltó politikussá felnövő apa és a család múltját kutató, mai korban élő fiú a három főszereplő. A bátorságával, ízlésével a vidéki színházak közül kiemelkedő kecskeméti Katona vállalkozása tehát igen nagy ívű és ígéretes.

Márton András, Szemenyei János, Réti Erika, Decsi Edit, Porogi Ádám - Fotók: Walter Péter

Minden ötödik órában (az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE és az Átrium Film-Színház közös produkciója)

Nem lehet eléggé dicsérni az Orlai Produkció és Bozsik Yvette rendező vállalását: a családon belüli erőszakról szóló előadásukkal olyasmiről akarnak a színház eszközeivel beszélni, ami "itt és most" borzasztóan fontos, kibeszéletlen társadalmi probléma. Teszik ezt remek színészi alakításokkal - Fullajtár Andrea a legextrémebb figurákat is tökéletes hitelességgel játssza el -, nem egy hidegrázásig jól eltalált jelenettel. Ennyiért már megéri színházba menni.

Fullajtár Andrea, Valencia James, Mórocz Adrienn, Samantha Kettle, Rába Roland - Fotó: MTI / Szigetvári Zsolt

Kander - Ebb - Masteroff: Kabaré (az Ódry Színpad és a Nemzeti Színház közös produkciója)

A jó színház bízik a nézőben, bízik a színészben és bízik a színdarabban. Ismeri az utalások, jelképek, jelzések, metaforák és a sorok közti tartalmak erejét, és épít is rá. Tudja, hogy a gondolat akkor ereszt csak gyökeret a néző fejében, ha ő maga keltheti ki azt, és nem készen vágják hozzá. A harmincas évek Németországában, a fajgyűlölet erősödése, a nemzetiszocialista munkáspárt térnyerése idején játszódó, az állampolgárok közönyét és menekülési képtelenségét bemutató musical, a Kabaré pedig pont erre a hatásmechanizmusra épül: elmond egy egyszerű történetet, amiben alig akad valami kis durvaság - a hátborzongató az, amire ez az egész ablakot nyit, és amit a mondatok egyes félszavai valójában jelentenek.

Fotók: Tóth Simon Ferenc

Recirquel: Cirkusz az éjszakában (a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Művészetek Palotája produkciója)

Csak üdvözölni lehet Vági Bence kezdeményezését: igen, legyen hazai újcirkusz-társulat! Ne kelljen mindig a Circus Cirkörre vagy éppen a Cirque du Soleilre várnia annak, aki színházművészet, élőzene és akrobatamutatványok elegyítésére vágyik. Márpedig ki ne vágyna arra, hogy az artisták ne csak bemutassák tudásukat trapézon, kötélen, rúdon vagy keréken, de mindezt egy színházi gondolat termékenyítse meg? A műfaj minden pozitívumát remekül demonstrálja a Recirquel nevű, fiatal, végzős vagy most végzett artistaképzősökből álló társulat előadása még akkor is, ha a bemutató nem is tökéletes.

Fotók: MTI / Kallos Bea

Vörösmarty - Gemza - Jankovics: Csongor és Tünde (a Budapest Tavaszi Fesztivál és a Művészetek Palotája produkciója)

Nagyon nehéz elhinni, hogy ilyen mennyiségű közhelyre ennyire kevés eredeti gondolat jutott a Tavaszi Fesztiválra létrehozott, összművészeti Csongor és Tünde-előadásban: úgy a kiváló animációs filmes, Jankovics Marcell vetítésében, ahogy Gemza Péter táncszínházi rendezésében is - miközben a háttérben az MR Szimfonikusok remekül eljátszották Weiner Leó százéves kísérőzenéjét, mintha csak más előadásból kerültek volna a színpadra.

Herczku Ágnes és Kis Zoltán - Fotók: BTF / Valuska Gábor

Kicsit irigyli a Nemzeti Színház színészeit Ónodi Eszter, a Katona József Színház színésznője, de elszomorítja, hogy a politika ledarálta a művészetet. Az Aglaja főszerepéért nemrégiben a filmkritikusok díjával kitüntetett művész szerint jó, ha a színészből sugárzik az erotika, ugyanakkor a színpadi meztelenkedés nem való szerinte a színházba. Miért lehet jó húsz kiló súlyfelesleg egy szerephez?

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Kerékgyártó István: Rükverc (Katona József Színház, Kamra)

Kerékgyártó István visszafelé elmesélt, egy hajléktalan boncolásával kezdődő, így a reménytelenséget mint egyetlen fix pontot megjelölő történetében nem az a kiváló és egyedülálló, ahogyan bemutatja egy ambiciózus férfi lecsúszását - mert a szerző e téren nem mindig tartózkodik a közhelyességtől -, hanem az, ahogyan egy "átlagember" sorsán keresztül fest igen sötét képet a rendszerváltásról, az átmenet ígéreteiről és azok kudarcáról. Így a társadalmi felelősségvállalásban amúgy is igen serény Kamra a regény színpadra adaptálásával olyan témához nyúlt, amely tökéletesen érthetetlen módon teljesen hiányzik a magyar színházakból.

Lengyel Ferenc, Szacsvay László, Borbély Alexandra, Pálos Hanna, Dankó István és Bán János - Fotó: Nagy Attila [origo] - a képekre kattintva galéria nyílik

William Shakespeare és a Mohácsi testvérek: A velencei kalmár (Nemzeti Színház)

A velencei kalmárt a huszonegyedik században nem lehet úgy megrendezni, hogy a rendező ne kezdjen valamit a darab zsidóábrázolásával - hiszen ez a több száz évvel a holokauszt előtt született "víg tragédia" egyebek mellett mégis csak arról szól, hogy egy csomó keresztény a saját erkölcsi fölényéből erőt merítve porig alázza és kisemmizi a gonosz uzsorás zsidót, Shylockot. Ha valaki, hát a társadalmi kérdésekhez mindig is rendkívül szimpatikus érzékenységgel közelítő Mohácsi testvérek - a rendező János és a dramaturg István - pontosan tudják ezt, és úgy írták át, formálták előadásukhoz a drámát, hogy az a fajgyűlöletet, rasszizmust, antiszemitizmust és mindenféle irracionális gyűlölködést mutassa be minél több oldalról és minél kíméletlenebbül.

Hevér Gábor - Fotók: Znamenák István

Parti Nagy Lajos: Bivaly-szuflé (a Szkéné Színház, a tatabányai Jászai Mari Színház és a Nézőművészeti Kft. bemutatója)

Le se lehetne tagadni - meg nem is kell -, hogy Parti Nagy Lajos ezekre a színészekre írta gengszterdrámáját: Mucsi "Kapa" Zoltán Kapauert, Scherer "Pepe" Péter Pepetset, Kovács Krisztián Kisciánt, Katona László Macilát játssza. Igaz, a kérdés nem az, hogy kinek írt drámát Parti Nagy, hanem az, hogy miért. A Bivaly-szuflé önmagában ugyanis nem ad választ erre. Miért mutatna be ma egy független színház (vagy bármilyen színház) túl keveset foglalkoztatott, remek színészekkel olyan drámát, amelynek semmi köze semmi olyasmihez, ami itt és most körülvesz bennünket, és ami nem kíván elmondani semmit sem univerzális, sem aktuális kérdésekről, és aminek végeredményben nincs semmi tétje? (A darab minden szereplője korrupt, ez igaz; de pusztán attól, hogy egy színdarabban pár ember lefizet pár embert, a dráma még nem fog elmondani semmit a korrupcióról magáról.)

Scherer Péter és Mucsi Zoltán - Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt

Székely Csaba: Bányavirág (Nemzeti Színház)

Talán egyetlen példa sem volt arra az elmúlt évek során, hogy egy (nem klasszikus) drámát majdnem egyszerre két budapesti színház is bemutasson, ráadásul úgy, hogy az egyiket ugyanaz a rendező vigye színre, aki két évvel korábban egy harmadik színházban már megrendezte az ominózus darabot. Sebestyén Aba igazolja a faramuci helyzet miatti balsejtelmeket: gyakorlatilag különösebb változtatás nélkül - persze más színészekkel - újrarendezte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház POSZT-nyertes előadását. Ugyanolyan fúvószenét játszik a színpad hasonló pontján egy zenész, ugyanazt a temetés utáni részegség-jelenetet ugyanolyan elnyújtott kabaréjelenetté formálja, ugyanazt a pálinkáskannát csapolják meg ugyanolyan gumicsővel, mint abban a másik előadásban - és így tovább. A színészek, a jellegében azért nem eltérő díszlet-jelmez és egy-két kisebb helyzetkomikum: ennyi újdonság került csak a Nemzeti előadásába.

László Zsolt és Tompos Kátya - Fotók: Znamenák István