William Shakespeare és a Mohácsi testvérek: A velencei kalmár (Nemzeti Színház)
A velencei kalmárt a huszonegyedik században nem lehet úgy megrendezni, hogy a rendező ne kezdjen valamit a darab zsidóábrázolásával – hiszen ez a több száz évvel a holokauszt előtt született „víg tragédia” egyebek mellett mégis csak arról szól, hogy egy csomó keresztény a saját erkölcsi fölényéből erőt merítve porig alázza és kisemmizi a gonosz uzsorás zsidót, Shylockot. Ha valaki, hát a társadalmi kérdésekhez mindig is rendkívül szimpatikus érzékenységgel közelítő Mohácsi testvérek – a rendező János és a dramaturg István – pontosan tudják ezt, és úgy írták át, formálták előadásukhoz a drámát, hogy az a fajgyűlöletet, rasszizmust, antiszemitizmust és mindenféle irracionális gyűlölködést mutassa be minél több oldalról és minél kíméletlenebbül.
Hevér Gábor – Fotók: Znamenák István
De Mohácsiék szövegváltozata nem csak ebben erős: amellett, hogy remekül ábrázolja a hatalom által is legitimált diszkrimináció lélektanát, nem csak az explicit gyűlölködés, de a szalonzsidózás gusztustalanságát, meg azt, ahogyan még az elnyomott is elnyomja, akit még magánál is lejjebbre taksál (a zsidó a négert), alaposan helyre is pofozza mindazt, ami négyszáz évvel később teátrálisnak, hiteltelennek tűnik a drámában, és egy-egy ötletes módosítással helyzeteket élez ki, konfliktusokat nagyít fel.
Azzal például, hogy a nem egy Shakespeare-drámában felbukkanó „nők férfi álruhába öltözve”-jelenetben a Nemzetiben mindenki pontosan tudja, hogy szó sincs itt férfiakról, jó adag cinizmussal tüzeli fel a légkört: a zsidóval szemben állóknak még csak nem is kell megpróbálniuk leplezni a csalásukat. Vagy: rengeteget elmond Shylockról is és a többiekről is, meg a dráma egész alapszituációjának lélektanáról az az egyetlen „új” jelenet, amelyben és ahogyan a zsidó is benevez a férjet kereső úrnő elnyeréséért zajló találóskérdés-versenybe. De szinte minden jelenetre jut egy-egy hasonló, többletjelentést (és nem mellesleg nagyon életszerű és humorral teli helyzeteket) adó újragondolás; igaz, a bemutatón még akadnak túlnyújtott, kissé ritmustalan, az előadást előre nem vivő jelenetrészek.
Martinovics Dorina és Radnay Csilla
Mohácsi előző nemzetis rendezéséhez (Egyszer élünk…) hasonlóan ezúttal sem egy-egy főszereplő kiemelésében, hanem társulati összjátékban gondolkozik; főszereplővé is emeli a címszereplő Antonio teljes baráti körét, amelyből mégis kiemelkedik Hevér Gábor (Antonio) mélabús nemtörődömséggel kevert, hányaveti gonoszsága. Kiváló Martinovics Dorina ennivaló együgyűsége, Radnay Csilla minden bájjal megkent, lappangó oroszlán-ereje, Bánfalvi Eszter pedig sugárzó fájdalommal érik a talpa alatt könnyező színpadon kamaszból megtört nővé. Ha mégis van főszerep, az Gáspár Sándoré: ő szavak nélkül is pontosan tudja érzékeltetni, hogyan törik meg Shylock a gyűlölettől és a megaláztatástól, és hogyan válik általa maga is épp ugyanolyan – ha nem még rosszabb – gyűlölködővé.
Gáspár Sándor és Hevér Gábor
És bár ez az ív nagyon pontosan van felrajzolva, az előadás vége mégis csalódás egy kicsit: hiába változott meg annyi minden olyan átgondoltan korábban, a végkifejlet megmarad lényegében ugyanannak, amit Shakespeare megírt, s így, az emberi farkasfog-vetemény ilyen érzékletes bemutatása után az egész végül csak arra a jól ismert tanulságra fut ki, hogy „a gyűlölet gyűlöletet szül”. S ez egy ilyen eredeti három és fél óra után túl elkoptatott – túl sovány.
Kereső
Olvasóim
