Székely Csaba: Bányavirág (Nemzeti Színház)
Talán egyetlen példa sem volt arra az elmúlt évek során, hogy egy (nem klasszikus) drámát majdnem egyszerre két budapesti színház is bemutasson, ráadásul úgy, hogy az egyiket ugyanaz a rendező vigye színre, aki két évvel korábban egy harmadik színházban már megrendezte az ominózus darabot. Sebestyén Aba igazolja a faramuci helyzet miatti balsejtelmeket: gyakorlatilag különösebb változtatás nélkül – persze más színészekkel – újrarendezte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház POSZT-nyertes előadását. Ugyanolyan fúvószenét játszik a színpad hasonló pontján egy zenész, ugyanazt a temetés utáni részegség-jelenetet ugyanolyan elnyújtott kabaréjelenetté formálja, ugyanazt a pálinkáskannát csapolják meg ugyanolyan gumicsővel, mint abban a másik előadásban – és így tovább. A színészek, a jellegében azért nem eltérő díszlet-jelmez és egy-két kisebb helyzetkomikum: ennyi újdonság került csak a Nemzeti előadásába.
László Zsolt és Tompos Kátya – Fotók: Znamenák István
Egészen biztos, hogy mindazoknak, akik sem a marosvásárhelyi előadást, sem a Pinceszínházét nem látták (egyébként pont ez a két bemutató bizonyítja, hogy bár a dráma szövege nagyon meghatározó, igenis nem csak egyféle gondolatisággal lehet azt színre vinni), revelatív élmény lesz a találkozás Székely Csaba kiváló dramaturgiájú, annál is remekebb nyelvezetű, pokolian vicces, mégis ólomsúlyú szövegével, amely nem csak néhány emberi sorsot és tragédiát rajzol meg pontos vonásokkal, nem csak hitelesnek tetsző életképet mutat egy alkoholgőzös székely faluról, de Magyarország képmutató Erdély-politikájáról is érdekes dolgokat mond el. Mégis, nehéz nem a rendezői önismétlés számlájára írni, hogy amíg a nagyszerű marosvásárhelyi előadás minden pillanata olyan remekül működött, addig ez korántsem mondható el a budapesti reprízről.
László Zsolt és Szarvas József
A poénok egy része nem igazán jön át, kevésbé ül, aligha függetlenül attól, hogy a két főszereplő, Stohl András és László Zsolt mintha nem tudnák mindvégig a sajátjukként mondani a szöveget. Az ízes, hosszú káromkodásokat például elhadarják, mint egy kurvaéletet, pedig ha az ember csak oda akar szólni egyet, nem fogalmaz cifra körmondatot. Részegségükben pedig meglepően hiteltelenek: Stohl tőle szokatlanul úgy dülöngél és úgy beszél, mint a Szeszélyes évszakok krumpliorrú pulttámasztói, és idővel a visszafogottabb László Zsolt is átvesz valamit e ripacsrészegségből. Söptei Andrea kis szerepét majdnem végig belülről játssza – aztán utolsó monológját bántó színpadiassággal szavalja el. Tompos Kátyának Sebestyén Aba nem szán nagy szerepet, de azt a kicsit a színésznő szépen teljesíti, Szarvas József pedig egyéni kulcsot talál karakteréhez, így a rá osztott kis időben is emlékezetessé teszi azt.
Söptei Andrea és László Zsolt
Az elmúlt öt évben, ha valami, hát az nem volt jellemző a Nemzeti Színházra, hogy egy darabot csakis azért mutassanak be, hogy az, mivel máshol sikeres, itt is be legyen mutatva, rendezői gondolatok nélkül, nem éreztetve mindenhogyan egy ügy fontosságát. Jobb lett volna, ha most, az éra végén sem kerül sor ilyesmire.
Kereső
Olvasóim
