Egyfelvonás

Vörösmarty – Gemza – Jankovics: Csongor és Tünde (a Budapest Tavaszi Fesztivál és a Művészetek Palotája produkciója)

Nagyon nehéz elhinni, hogy ilyen mennyiségű közhelyre ennyire kevés eredeti gondolat jutott a Tavaszi Fesztiválra létrehozott, összművészeti Csongor és Tünde-előadásban: úgy a kiváló animációs filmes, Jankovics Marcell vetítésében, ahogy Gemza Péter táncszínházi rendezésében is – miközben a háttérben az MR Szimfonikusok remekül eljátszották Weiner Leó százéves kísérőzenéjét, mintha csak más előadásból kerültek volna a színpadra.

Herczku Ágnes és Kis Zoltán – Fotók: BTF / Valuska Gábor

Ha egy színházban nem történik más, mint egy dráma szövegének puszta illusztrálása különféle színházi eszközökkel, már az is elkeserítően izgalommentes – ehhez képest a Művészetek Palotájában egy erősen leegyszerűsített és el sem hangzó drámaszöveget illusztrálnak (az előadásban nincs beszéd, csak pantomimszerűen modoros mozdulatok és tánc). Ráadásul a lehető legközhelyesebb eszközökkel: Csongor és Tünde közös néptánc-jelenetei unásig ismerős mozdulatokkal ismételgetik azt a mindössze két állítást, hogy ez a férfi és ez a nő szeretik egymást, és nem akarnak elszakadni egymástól. A háttérvásznon folyamatosan váltakozó csillagos égbolt és aranyalmafa sem csak repetitívsége, de végtelenül egyszerű szimbolikája miatt sem tud dimenziókat kölcsönözni az előadásnak.

Kis Zoltán és Herczku Ágnes

A színpadi történések legtöbbször kizárólag akkor értelmezhetőek, ha az ember magában szavalja Vörösmarty Mihály szövegét – máskülönben aligha nyer értelmet például az a jelenet, amelyben Csongor három szembejövő férfitől vesz el erőszakkal (látszólag) ok nélkül egy piros cipőt, egy piros köpenyt és egy piros ostort, ahogyan a dráma egy bizonyos részének citálása nélkül az sem nyer magyarázatot, miért vágja szájon Tünde tündértársait. Ha pedig az alkotók mégsem puszta szövegillusztrációt visznek a színpadra, közölni kívánt gondolataikat nem artikulálják, s csak a zavarosság marad: nincs magyarázat arra, miért tűnik fel többször a megfeszített Jézus a háttérvásznon, ahogy a szárnyas tigrisen (!) ülő Csongor képe is némi további kifejtést indokolna. S ahogy ugrálunk a dráma egy-egy képpel megidézett szöveghelye közt, nem egyszer hosszú percekig nem történik semmi: az üres színpad és a csillagösvényes háttér mögött csak a zenekar játszik.

Mindez nem áll össze semmiféle történetté, a látszólagos koncepcióhiány, a rendkívül szembetűnő egyenetlenség és a bántóan egyszerű szimbólumok miatt fel sem merül, hogy bármilyen egyéb síkon gondolatokat kapnánk a drámáról, vagy akár a mű által elindított asszociációkról. Nehéz elhinni, de másfél óra zene, ének, tánc és vetítés együtt sem mondtak el az ég adta világon semmit a Csongor és Tündéről.