Egyfelvonás

Pintér Béla: Titkaink (Pintér Béla és Társulata)

Pintér Béla új előadásával bebizonyítja, hogy mégiscsak létezik ideális színház: a Titkainkban minden megvan, amiért érdemes akárhány csalódás vagy időpazarló semmiség után mégis újra meg újra színházjegyet venni. Őszinte könyörtelenséggel beszéli ki közös dolgainkat, egy társadalmat meghatározó traumaegyüttest, miközben a múlton keresztül a máról és a jövőről is szól; s teszi mindezt egy mesterien megírt dráma alapján, egy minden apró részletében kidolgozott rendezésben, formailag vegyítve a hagyományosat az előremutatóval, elképesztően ötletes vizualitással, és egytől egyig mélyen átélt, emlékezetes színészi alakításokkal.

Friedenthal Zoltán - Fotó: Mészáros Csaba

Gianina Cărbunariu: Kebab (Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Zalaegerszegen egy ideje figyelemreméltó dolgok történnek: a színház folyamatosan törekszik az iskolás korosztály érdemi megszólítására; egy fiatal, kortárs magyar szerző darabját ők mutatták be az országban elsőként, nem törődve a vállalkozás magas rizikófaktorával; és olyan rendezőket hívnak meg, mint Alföldi Róbert.

A Kebab is ezeknek a jó dolgoknak az egyike: a kortárs, román Gianina Cărbunariu neve elsősorban a szinte minden lehetséges díjat elnyert, 20/20 című, a marosvásárhelyi „fekete tavaszról” szóló előadás színlapjáról ismerhető. A most Zalaegerszegen bemutatott szöveg pedig ebben a formájában szintén ősbemutató – ugyanennek a sztorinak a monodráma változatát a temesvári színház mutatta be Mady Baby címen, egy csodálatos és letaglózó buszszínházi előadásban.

Barsi Márton, Mihály Péter, Madák Zsuzsanna – Fotók: Pezzetta Umberto

A Kebab szintén Mady Baby, azaz Mădălina, a jobb élet reményében Írországba emigráló román kamaszlány életét beszéli el. Ennél jobb témát nem is választhatott volna a színház, pláne középiskolásoknak szóló foglalkozásokkal kísérve: valószínűleg egyetlen olyan, tizennyolc év körüli ember sincs ma Magyarországon, akiben ne merülne fel legalább egy gondolatkísérlet erejéig, hogy a suli után külföldön próbáljon szerencsét. Cărbunariu darabja szókimondóan és nagyon őszintén járja körül a kérdést: míg alapvetően a nyugatra képzelt szép új világ legsötétebb árnyoldalait mutatja be – Mady persze hamar prostituált lesz az ígért táncos munka helyett, de az út egyetemista ismerőse számára is csak lefelé vezet –, közben egy fél szóval sem állítja, hogy ne lenne tökéletesen érthető az elvágyódás és elvándorlás. Pompás alapanyag ez arra, hogy a fiatalok – meg a többiek is – elgondolkodjanak azon, ami amúgy is körülveszi őket „itt és most”, ennél pedig szinte nem is lehet többet kívánni egy színházi előadástól.

Így talán nem is annyira fontos, hogy Balog József túlontúl statikus és a vendéglátó pesti Katona József Színház terét kihasználni sehogyan sem tudó rendezésében a darab is kissé közhelyesnek, sablonosnak tűnik. Talán kevésbé zavaró, hogy ugyanannak az egy technoszámnak ugyanaz a húsz másodperce ismétlődik minden két jelenet között, ahogyan az ismétlések (például rosszul megtanult angol félmondatoké) is idegesítően hathatnak az előadás ritmustalanságában, dramaturgiai szedett-vedettségében (a csúcspont után például van még két részben-egészben felesleges jelenet). És hogy a három színész – Madák Zsuzsanna, Barsi Márton és Mihály Péter – mindvégig igen teátrálisan, mesterkélten beszélnek, arckifejezéseik, mozdulataik, gesztusaik pedig roppant távol állnak a hitelességtől.

Barsi Márton, Madák Zsuzsanna, Mihály Péter

Mindezzel együtt is úgy érezni az előadás végén: ha minden színháznak ilyenek – mármint fontosak, jelentősek, elgondolkodtatóak – lennének a rosszabbul sikerült bemutatói is, sokkal jobb világban élnénk.

A vörös szín egyszerre jelöli a vért, a csillagot és a színházi függönyt: Máté Gábor darabot rendez Szabadkán arról az délvidéki lakosság által elszenvedett magyarellenes megtorlásról, amely Bácska revizionista invázióját követte 1944-ben. A készítők szerint a színháznak nem feladata a leleplezés, ám a háborús bűnöket övező tudatlanságon segíthet, a tabut ledöntheti, a párbeszédet beindíthatja. A Vöröst párhuzamosan játsszák majd a budapesti Katona József Színházban is. A szabadkai próbán jártunk.

Tamási Áron: Vitéz lélek (Nemzeti Színház)

Vidnyánszky Attila első rendezése a Nemzeti Színház igazgatójaként színházfoglaló demonstráció: a rendező olyan darabot választott első bemutatóul, amelyet aligha minősége, inkább morális értelemben vett programadó mivolta és még inkább áthallásossága emel ki a drámairodalomból.

Tamási Áron Vitéz lélek című darabja egy erkölcsileg támadhatatlan, tiszta, határontúli magyar emberről szól, aki a háború után hazatérve otthonába, csak romokat talál, de eldönti, hogy alázattal, türelemmel és szilárd hittel az alapoktól újraépít mindent, még ha szembe is kell mennie az árral - a darab végére meg is épül a háza, amelyet fel is szentelnek.

Vidnyánszky Attila tehát elsősorban Vidnyánszky Attiláról, másodsorban Istenről rendezett előadást.

Nagy Anna, Trill Zsolt, Tóth Auguszta, Martinovics Dorina, Horváth Lajos Ottó - Fotók: MTI / Kallos Bea

Mundruczó Kornél - TR Warszawa: Denevér (a TR Warszawa színház előadása a Trafóban)

Mundruczó Kornél a Nehéz istennek lenni után újra azt a kérdést feszegeti, milyen is istent játszani - ezúttal egészen más szemszögből. A Strauss-féle, címadó operetthez csak erőltetetten és nagyon vékony szálon kapcsolódó előadás helyszíne egy eutanázia-klinika, ahol a halálos beteg pácienseknek a személyzet segít az öngyilkosságban. Legalábbis amíg be nem tiltják a "kezelést" az országban: ahogy mondják, koraszülöttek megmentésénél és újraélesztésnél minden orvos örömmel tetszeleg istenként, a pokoli és enyhíthetetlen szenvedést látva mégis ódzkodnak tőle.

Mundruczó és a társulat felvetései húsba vágóak: meddig lehet indokolt a segítség az öngyilkosságban, és mikortól védhetetlen? Mi a különbség öngyilkosság, pénzért vásárolt gyilkosság és eutanázia között? Jobb-e saját akaratunkból véget vetni a szenvedésnek, mint a természetre (vagy Istenre) bízni magunkat?

Fotók: Kuba Dąbrowski

Vasárnap este harmincharmadik alkalommal osztották ki a Színikritikusok Díját. A legjobb előadás díját az idei életműdíjas, Zsámbéki Gábor Katona József színházi rendezése, A nép ellensége nyerte el. A legjobb rendezés a nemzetis Angyalok Amerikában, a legjobb főszereplők Stohl András, Eszenyi Enikő és Csákányi Eszter lettek. (A díjazottak itt, a jelöltek itt olvashatóak.)

Alább pedig az olvasható, az Egyfelvonás blog szerzője szerint melyek voltak a 2012/2013-as évad legjobb színházi teljesítményei, linkelve a blog cikkeit az adott előadásokról.

A nagy füzet (Szkéné) - Fotó: Dusa Gábor

Robert James Waller - Zöldi Gergely: A szív hídjai (az Orlai Produkciós Iroda előadása)

Hogy egy családanya elhagyhatja-e a férjét és gyerekeit egy új szenvedély miatt, és hogy egyáltalán képes-e az ember megváltoztatni az életét, kilépni a fásult megszokásból egy titkon dédelgetett álom megvalósításáért, komoly és fontos kérdések, amelyek rengeteg embert foglalkoztatnak. Ez a Madison megye hídjai című regény alapján készült előadás központi kérdése is - csakhogy azon a színvonalon és sekélységben, ahogyan a szerző körbejárja a kérdést, nem lehet érzékeny kérdésfelvetésről beszélni, csak a Romana-kisregények bulvárgiccséről.

László Zsolt, Udvaros Dorottya - Fotók: Takács Attila

Pont, pont, vesszőcske (Kolibri Színház)

Miről is mesélhetne egy előadás, amely a színházba talán életükben először látogató kisgyerekeknek szól, ha nem a fantázia teremtő- és láttató erejéről, azaz arról, hogy hogyan teremtődik meg színpadból, színészekből, tárgyakból és elsősorban játékból egy új világ? Erről szól a Kolibri egytől öt éves korig ajánlott, "csecsemőszínházi" előadása, a Pont, pont vesszőcske is: három, fehér ruhás ember játéka révén a nagy agyagkockákból labdák, abból testrészek, fejek és arcok jönnek létre, majd néhány bot segítségével már járni is képes figura. És készen is van az emberke - ahogy a címben idézett mondóka is utal rá.

Tisza Bea, Czupi Dániel, Ruszina Szabolcs - Fotók: Tóth Berta

Székely Csaba: Bányavíz (Szkéné Színház)

Székely Csaba három önálló, de ugyanabban a képzeletbeli székely faluban játszódó drámájának (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) utolsó darabja remek humora ellenére is kátrányfekete görög tragédia arról, hogy akit egész életében bántanak, az hiába akar kilépni helyzetéből, végül maga is bántani fog másokat; hogy mennyivel könnyebb elhitetni magunkkal, hogy nem is akarunk kitörni a rossz helyzetünkből, mint tenni valamit a kitörésért; és hogy mennyire hiábavaló mindenféle prédikáció megbánásról vagy jó emberségről, ha az emberben valójában nem ver gyökeret semmi hasonló.

Kaszás Gergő, Márkus Sándor - Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt

Macbeth/Anatómia (A Maladype előadása a Trafóban)

Mintha két előadás sűrűsödne egybe Balázs Zoltán Macbeth-rendezésében a Trafóban. Az első egy roppant impozáns, sokszorosan asszociatív, elvont térben zajlana, óriási patkánycsontváz mellett, égbe tartó húrokkal körülvett dobogón, a sötét semmibe vezető, vészterhes kapuval, rockalapú csontzenével. Ebben meztelen, félmeztelen vagy harisnyaruhával alig eltakart testek mozognak a félhomályban, mozdulataik ritmusa és pályája önmagában is a történet szereplője. Egy ilyen előadásban Macbeth történetének cselekményen túli dimenziói tárulnának fel; erre utal a Shakespeare-ét megtoldó cím is. A saját felemelkedése és az asszonyának való megfelelés miatt saját vendégét, a királyt megölő Macbeth és a tőrt a kezébe adó Lady közti viszony, a lelkiismeret vívódásai kellene, hogy a központban legyenek: nem a cselekmény maga, hanem az emberi reflexiók azokra.

Orosz Ákos, Petrik Andrea - Fotók: MTI / Kallos Bea