Egyfelvonás

Mundruczó Kornél – TR Warszawa: Denevér (a TR Warszawa színház előadása a Trafóban)

Mundruczó Kornél a Nehéz istennek lenni után újra azt a kérdést feszegeti, milyen is istent játszani – ezúttal egészen más szemszögből. A Strauss-féle, címadó operetthez csak erőltetetten és nagyon vékony szálon kapcsolódó előadás helyszíne egy eutanázia-klinika, ahol a halálos beteg pácienseknek a személyzet segít az öngyilkosságban. Legalábbis amíg be nem tiltják a „kezelést” az országban: ahogy mondják, koraszülöttek megmentésénél és újraélesztésnél minden orvos örömmel tetszeleg istenként, a pokoli és enyhíthetetlen szenvedést látva mégis ódzkodnak tőle.

Mundruczó és a társulat felvetései húsba vágóak: meddig lehet indokolt a segítség az öngyilkosságban, és mikortól védhetetlen? Mi a különbség öngyilkosság, pénzért vásárolt gyilkosság és eutanázia között? Jobb-e saját akaratunkból véget vetni a szenvedésnek, mint a természetre (vagy Istenre) bízni magunkat?

Fotók: Kuba Dąbrowski

Azonban a roppant hosszú felvezetés után alighogy felmerülnének ezek a kérdések, Mundruczó azonnal továbblép – így pedig csak a felszínt képes megkapargatni. Hiába az erős téma és a kiváló, a realizmusban és az azzal váltakozva fel-felbukkanó szürreálban is lenyűgöző színészi játék, a Denevér alig mond el valamit az eutanáziáról. Pedig idő volna rá: Mundruczó olyan cselekményszálakkal tölti tele a két és fél órás előadást, amelyek gondolatilag semmit nem adnak hozzá ahhoz, kidolgozatlanok, adott esetben közhelyesek, néha pedig egészen feleslegesek.

A segédorvos és az eutanáziára befizető házaspár lánya közti részegségből, polgárpukkasztásból, szexből és végül gyenge tévésorozatos romantikából felépülő mellékszál például nagy jóindulattal is legfeljebb az operettek cselekménybeli gyengeségének paródiájaként értelmezhető. A női karakterek pedig roppant következetlenek és rosszul kidolgozottak: ha kell, kurvák, akik fogdostatják magukat és rámásznak a férfiakra, ha kell – minden átmenet nélkül az előző állapothoz képest – igen érzékeny, törékeny madárkák.

Mundruczó saját, jól ismert eszköztárát hasznosítja újra, amely ötletessége és formabontó mivolta miatt élményszerű lehet a rendező művészetével adott esetben először találkozó lengyel közönség számára, ám életműve ismeretében feltűnő a forma kiüresedése. Korábban a szinte elviselhetetlen és hiperrealistán ábrázolt brutalitást váltották azok a részek, amelyekben a halott vagy éppen mozgásképtelen szereplők is felpattantak és bájos dalokat énekeltek, elemelve ezzel az előadást a valóságosságtól. Most ezeket a részeket legfeljebb annyi indokolja, hogy a beteg férfi éppenséggel karmester, így egyszer elhagyja a száját a „Strauss”, egyszer pedig a „denevér” szó.

Ám a zenés részek – noha Szemenyei János jóvoltából egyszerre tréfás és zeneileg okos dekonstrukciói az operettnek – nem viszik előre az előadást, és nem is helyezik más kontextusba. Az ismerős színházi önreflexiók („Kicsi a költségvetés, úgy kell tennünk, mintha a láthatatlan étel igazi lenne”) szintén a levegőben lógnak, nincsenek kihasználva; a rendezőnek szinte kézjegyévé vált nyers szexualitás a lány és a segédorvos között egyenesen felesleges; de még a Szégyen és a Nehéz istennek lenni díszletéül szolgáló, köbméternyi föld is feltűnik a színpadon fél perc erejéig, teljesen indokolatlanul.

És bár a hosszabb, első gondolati egység is keveset, de sekélyességében is súlyos dolgokat vet fel az eutanáziáról, ennek lezárása után következik még egy legalább félórás, az előzőtől gyakorlatilag teljesen független rész, az abszurditásig bugyuta sztorival (egy végstádiumban lévő, mozgáskoordinációra képtelen, egykori origami-bajnok[!] kéri az orvos asszisztensétől a kezelést, arra apellálva, hogy a nő beleszeretett egy régi origami-bajnokságon). És mire a – megint csak – túl hosszú és vontatott felvezetés után a sztori elérkezne az elgondolkodtató szakaszba, a lezárást úgy összecsapják, hogy az a kifejtetlenség miatt végül minden gondolati tartalom nélkül marad.

Hacsak – egy „Ti amo, ti amo” refrénű olasz sláger eléneklésével – Mundruczó nem azt akarja üzenni, hogy a szeretetért mégiscsak értelmes életben maradni. De ez olyan hihetetlen közhely, hogy ezt még feltételezni is sértő lenne.