Mundruczó Kornél – Wéber Kata: Demencia (a Proton, a Trafó és a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál előadása)
Nagyjából tíz perc után hullik szét darabjaira Mundruczó Kornél új, magyar színészekkel készített bemutatója a Trafóban. Addig megismerünk egy demencia-klinikát, ahol a leépülő-félben lévő agyú betegeket zenével próbálják gyógyítani, és amit felvásárol és bezáratna egy gátlástalan vállalkozó (Nagy Ervin), hogy internetes chat-szex szolgáltatóvá alakítsa át az ingatlant. Úgy tűnik, mintha Mundruczó az emberi kiszolgáltatottságról és a (magyar) egészségügyi intézményrendszerről szeretne elmondani valamit – de ez nem valósul meg.
Monori Lili – Fotó: Ágh Márton
Marad helyette az esetlegesség, a kidolgozatlanság és az általános káosz. A két és fél órás előadás olyan, mintha egy félresikerült, hosszú improvizációt látnánk, ahol két-három sarokpont adott csak, de az egyiktől a másikig úgy kéne a színészeknek eljutniuk, hogy bármiféle belső gát nélkül mindig azt mondják ki vagy azt csinálják, ami legelőször az eszükbe jut – de ez valahogy mindig a leginkább kiforratlan vagy erőltetett dolog. Nemhogy a jelenetek között nincs logikus összefüggés, de sokszor az egymást követő mondatok között sem; a szereplők egymásra vagy a helyzetekre adott reakciói megdöbbentően életszerűtlenek és hiteltelenek úgy realista, mint abszurd síkon. Konzekvens jellemek gyakorlatilag egyáltalán nincsenek, bárki megtehet bármit akkor is, ha az nem következik – vagy annak ellenkezője következik – eddig megismert tulajdonságaiból, de ha valakinek mégis van egy állandó jellemvonása, annak végül semmi jelentősége nem lesz. A betegek gyakorlatilag felcserélhetőek, legfeljebb egy-egy mélység nélküli attribútumuk állandó (ő fogorvos, ő meg énekes).
Monori Lili, Katona László, Nagy Ervin, Temesvár Balázs – Fotó: Rév Marcell
A helyzetek, események egy része egyszerűen értelmetlen. Az előadás végét az a roppant hangsúlyos körülmény határozza meg, hogy a betegek és a kvázi megőrült orvos mégsem költöztek ki határidőre az intézetből, ami eszkalálja az eseményeket – de mégis miért volna ez olyan hatalmas probléma? A kirúgott ápolónő a kirúgás utáni jelenetben úgy jön vissza dolgozni, mintha mi sem történt volna, és ezt nem is kommentálja senki. Mintha minden csak valamiféle álomjelenet, vagy a tudatalatti eltúlzott kivetülése lenne – de ha nincs meghatározva (márpedig nincs) a „mihez képest”, akkor elvész a súly, és ami értelmetlennek tűnik, az az is marad. Ráadásul mindarról, ami viszonylag fixnek és valóságosnak tűnt, az előadás egyszerűen megfeledkezik, így nem lesz jelentősége például a zeneterápiának sem.
Tóth Orsi, Wéber Kata – Fotó: Ágh Márton
A Demencia hemzseg az öncélú, polgárpukkasztónak vagy sokkolónak szánt, valójában súlytalan elemekkel. Amikor például a percek óta meztelen ápolónő éppen leszopja az intézetet felvásárló férfit, besétál melléjük a fürdőszobába a magát összekakált, szintén meztelen bácsi, és zuhanyozni kezd: mivel a jelenet eleve rém hiteltelen a szopni vágyakozó ápolóval meg a herén talált, elhalt ikertestvér-daganattal, a „szókimondó” naturalisztikusság sem tud megrázó lenni, sokkal inkább túlzóvá és így nevetségessé válik. Túlzó és indokolatlan az is, hogy a szereplők egy idő után folyamatosan üvöltve, trágárul szidalmazzák egymást: a kidolgozatlan, az érzéseknek meg nem ágyazó jelenetekben ezzel a módszerrel már lehetetlen valódi, átérezhető dühöt – vagy bármilyen más érzést – kifejezni.
Katona László, Temesvár Balázs – Fotó: Rév Marcell
De ezúttal öncélúnak és önismétlőnek tűnnek Mundruczó korábbról ismert stílusjegyei is. A rendezőnél megszokott vetítés felesleges, mert nem emel el, nem értelmez át, nem tompít semmit, nem árnyalja a (jelen nem lévő) realitást. Mundruczó az előadás végső nagyjelenete után – amely hosszú katarziskeresésbe fordul elhaló csillagszórókkal, sötéttel, halott színészekkel – csakazértis elénekeltet színészeivel egy bugyuta slágert, ahogyan tette azt több korábbi előadásában. Ám máskor ez az érzelmi vagy fizikai kegyetlenség relativizálására, a hiperrealizmus megkérdőjelezésére szolgált, most viszont az addigi két és fél óra teljes abszurditása amúgy is tökéletesen egyértelművé tette, hogy nincs szó realizmusról.
Wéber Kata – Fotó: Rév Marcell
Az egyre kevésbé életszerű, hiteltelen, egymást teljesen esetlegesen követő mondatokat a színészek sem tudják élettel megtölteni – ezt a szöveget senki sem tudná, ahogyan lehetetlen szilárdan felépített jellemet varázsolni ezekbe a semennyire sem önazonos, percenként teljesen megváltozó karakterekbe. Ezért súlytalan teljesen a végső nagy, drámainak szánt közös öngyilkosság-jelenet is: hiszen Mundruczó két és fél órát dolgozott azon, hogy véletlenül se lehessen együtt érezni ezekkel a nem is abszurd, inkább debilis figurákkal, hogy ne lehessen átélni a nem is groteszk, inkább kaotikus helyzeteket.
Bánki Gergely, Tóth Orsi – Fotó: Ágh Márton
Pedig a főorvos, Rába Roland még egyfajta manifesztumot is felolvas előtte arról, ami a darab témája lehetett volna (egészségügyről és emberi szenvedésről). Hiába: Mundruczó a Demenciával nem tudott vagy nem akart többet elmondani erről, mint hogy rosszul bánunk, mi, emberek és mi, magyarok azokkal, akik kiszolgáltatottak, egyébként pedig borzasztó, hogy ilyen ügyekbe is beleszólnak más, például anyagi érdekek, a korrupció – de végül még ezeket a finoman szólva is közhelyes állításokat sem fejti ki. Ez Mundruczó Kornél haldoklás-trilógiájának második előadása: mégis, az eddigi öt óra minden világosan artikulált gondolatát a témáról néhány mondatban össze lehetne foglalni.
Kereső
Olvasóim
