Egyfelvonás

Kárpáti Péter: Hungari (A HOPPart Társulat előadása a Trafóban)

Talán pont azért nem születik túl sok színházi előadás a legfontosabb, állandóan fennálló társadalmi problémákról – a cigányság helyzete az országban, a mélyszegénységben élők gondjai, a nők társadalmi státusza és jogai –, mert azok folyamatosan, különösebb változás nélkül vannak jelen a mindennapokban. Ezzel szemben az ország traumaszerű változásai hirtelenségük miatt ökölcsapásként visszhangoznak mindenütt, hogy csak az nem hallja meg, aki betömte a fülét; alighanem ezért készült csak ebben az évadban kis túlzással több előadás a magyarok kivándorlásáról, mint az elmúlt öt évben a cigányságról összesen.

Szilágyi Katalin, Kiss Diána Magdolna – Fotók: Nagy Gergő

Kárpáti Péter író-rendező és a HOPPart nem a ferihegyi indulási oldalon hallgatóznak, hanem szétszóródtak a világ reptereinek érkezési termináljain: a blogbejegyzésekből, fórumhozzászólásokból és kommentekből összeállított Hungari című előadás kivándorolt magyarok tapasztalatait eleveníti meg arról a bizonyos másik országról, és onnan nézve Magyarországról. Vagyis úgy érezni, ezt szeretné megmutatni, de ehelyett felvet annyi mindent, hogy abból szinte lehetetlen kibogarászni a lényeget. A szöveget megszerkesztő Kárpáti gyakorlatilag egyforma hangsúlyt fektet a „tanulságos” történetekre, valamint a kommentelők csip-csup veszekedéseire, kisstílű szurkálódásaikra, privát chatelésre, kivándorlástól független sztorikra vagy személyes mozzanatokra – egyszóval mindarra, amitől egy kívülálló nehezen igazodik ki egy összeszokott közösség online kommunikációjában.

Keresztény Tamás, Stork Natasa

Az előadás – épp ettől – érdekesen, újszerűen játszik a színházzal mint formával, feszegeti a műfaj határait azzal, hogy a posztdramatikus, posztepikus textussal kísérletezik, s ezt remekül toldja meg egy újszerű – vagy legalábbis friss – formanyelvvel, amit jobb híján koncertszínháznak nevez, és ami valójában azt jelenti, hogy a prózai színházban megszokott, realista történetmesélési eszközöket itt a hangszeren való játék, a hangszerrel való játék váltja ki. Ugyanakkor mindez nemcsak a színház, de a befogadhatóság határait is erősen feszegeti, és ez már kevésbé örvendetes. Mert hiába járul hozzá a bő két és fél órányi előadásból legalább egy óra ahhoz, hogy a forma, a színpadi szöveg újszerű legyen, ha ez az egy óra sem tartalmi értelemben, sem a mondanivalóra vonatkozóan nem ad hozzá semmit a másik másfélhez, legfeljebb olyan „szereplők” jellemeit árnyal, amely karakterek akár érdemi veszteség nélkül kihúzhatóak lennének az előadásból. Hiszen valódi személyiség alig akad egy-kettő, koherens történetből is kevesebbet mondanak el annál, amennyit a játékidő megkívánna – a többi leginkább olyan, mint a zaj, amely kiadhat ugyan érdekesebb mintázatokat, de alapvetően mégis csak zavarja a figyelmet.

Lőrincz Zsuzsa

Ebből a zajból leginkább az derül ki, hogy kint sem fenékig tejfel az élet, és hogy akárhová mész, a magyarok rosszindulata mindenütt utolér. (Hogy utóbbi mondandó szándékosan volt-e a szövegbe komponálva, vagy csak a szerkesztés anomáliái emelték ki belőle, nem egyértelmű.) Akadnak szélsőségesnek tűnő, hevesen érvelő kivándorlók, akik kitépnék a magyarságukat magukból, és a „túl sok” beszélt nyelv közül leginkább a magyart felejtenék el; akad, akit befogad az a másik ország, és akad, aki magát nem tudja elfogadni benne. Akad, aki családjáról beszél, és akad, aki szakít a pasival, aki miatt kiment; akad, aki hazajönne, és akad, aki ezt el sem tudná képzelni.

Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Katalin, Herczeg Tamás

Vannak maradandó hangulatok, történetmorzsák – mint Herczeg Tamás vehemenciájával talán leginkább saját magát erősségéről meggyőzni kívánó, eltökéltnek látszó bloggere, aki valahol mélyen mégis mintha segítségért kiáltana; Kiss Diána Magdolna kissé naiv, a szemünk előtt megkeményedő fiatal lánya vagy Szilágyi Katalin magabiztossága mögül elő-előtörő sértettsége. És vannak közhelyek, vannak semmitmondások, vannak öncélú, túlírt-túlbeszélt jelenetek, vannak ritmusproblémák.

De a leginkább az hiányzik, hogy a tárgyról, a fő témáról kapjunk valamit, bármit – azon kívül, hogy itthon sem biztos, hogy jó, de lehet, hogy máshol sem az.