Egyfelvonás

A Párt (a Krétakör előadása a Trafóban)

Schilling Árpád legújabb hazai színházi rendezése eklektikus gesamkunstwerk: a színház, az akrobatika, a koncertzene, a film, a fórum- vagy vitaszínház és egy tudományos konferencia eszközeivel beszél egyrészt arról, hogy mi a gond a hazai és EU-s politikával az elmúlt évtizedek alapján, és mond el egy történetet az iskolaigazgatóról, a polgármesterré választott vállalkozóról és az ő totális korrumpálódásukról, arcvesztésükről.

Marc Vittecoq – Fotók: Tóth-Ridovics Máté

Ezen a hatalmas vásznon annyi a szín, mint egy impresszionista festményen: a fiatal generáció szabadságigényét vagy épp neveletlenségét a cirkuszi akrobatika jelzi, az előadás cselekményes felét nagyobbrészt gyönyörűen fényképezett és extravagánsan vágott filmen mondják el, a társadalmi kérdésekről alkotott szubjektív véleményeket és tudományos igényű fejtegetéseket prezentációkat vetítő előadók mondják bele a mikrofonba, és mindezt megfűszerezendő egy jazz-punk zenekar énekel keményen politikus és még keményebben társadalomkritikus számokat. És ez az erős összművészeti jelleg nem is tud egységgé összeállni – hacsak nem tekintjük (és miért ne tekinthetnénk?) épp az eklektikát egységkovácsoló erőnek.

Juliette Navis

Vagy legalábbis jelentős enyhítő körülménynek: például az igazgató látássérült lánya és a polgármester fia közti szerelmi szál abszolút kilóg a történetből, és erősen kifejtetlen is marad, mégis, a fejjel lefelé függeszkedő, a lányt a fiú ölelésével a földről felemelő kötéltánc-csók jelenete olyan szép, hogy az már-már feledteti a dramaturgiai hiányosságokat. Az pedig, hogy a jelenetekbe néha besétál egy EU-s szakértő, és angolul tart előadást a társadalompolitikáról, az igazgató lánya pedig néha egyszerűen átvedlik rockénekes démonná, olyan színházi-színházias játékok, amelyek végeredményben saját ízt tudnak adni a produkciónak.

Nagy Zsolt

Ugyanakkor mégis ez a színházzal mint formával való játék, kísérletezés az, ami maradéktalanul izgalmas A Pártban. Például végig kérdéses az előadás viszonya a színházhoz mint sajátos valóságteremtő közeghez, és a színpadi állítások fikciós jellegéről vagy igazságáról alkotott képe, azaz egyszerűbben az, hogy el kell, el lehet-e hinni mindazt, ami a deszkákon történik? Ki színész és ki nem az a színpadon? Csak az előadás saját univerzumában értelmezhető és értelmezendő szövegeket hallunk, vagy „valódi” tényeket? Például komolyan kell, lehet-e venni, ha kiáll a színpadra a Krétakör Alapítvány ügyvezetője, és egy létező projekthez kér anyagi támogatást, de teszi mindezt egy erősen megkonstruált, teátrális valóságimitáció után (mikor a Krétakör Szabadiskola hallgatói úgy tesznek, mintha spontán szakítanák meg az előadást)?

Mindezeket a kérdéseket Schilling végül nem megválaszolja, hanem egy roppant találó gesztussal az előadás céljai közé emeli azok feltételét: Sárosdi Lilla épp a valóságsíkok őrületig vezető összekeveredését játssza el, mintegy azt mutatva meg, hogy a kérdések valósak és fontosak.

Kiss-Végh Emőke

Nem annyire érdekfeszítő ugyanakkor az, amit elmondanak az előadásban, mint az, ahogyan elmondják. Nem is csak az egészet valamelyest keretbe foglaló igazgatós-polgármesteres történet miatt, amely néhol túlírtan, míg máshol – például a végső tragédiába vezető események kifejtésénél – összecsapottan beszél arról, hogy a hatalom birtoklása a mai magyar közállapotok között szinte törvényszerűen viszi az embert a romlásba. De azért is, mert végül semmi igazán eredetit, újszerűt nem tud elmondani arról, ami a tárgya: az elmúlt huszonnégy év magyarországi és EU-s politikájáról.

Sárosdi Lilla, Terhes Sándor

A Párt nem foglal állást aktuálpolitikai kérdésekben, és ez nem is hiányzik: a gondolkodtatás valóban sokkal hatásosabb színházi eszköz, mint a helyettünk meghozott döntések. Így azonban az előadás sokszor túlontúl súlytalan marad, ami a tartalmát illeti: bár a közhelyes és mondjuk, hogy „magyaros” panaszkodás kritizálása is világos álláspont, revelációt nem tud hozni, pláne a közhelyes panaszok végighallgatása után. Máskor pedig nem biztos, hogy a legmegfelelőbb formát sikerül megtalálni a gondolatok artikulálására: van, hogy a színészek hol szinte vállalhatatlan, hol azonosulásra már inkább lehetőségeket adó gondolatokat vázolnak fel egy-egy olyan kérdésről, mint a romák integrációja vagy asszimilációja – de sem a „jó”, sem a „rossz” gondolatok nem eredetiek vagy meglepőek eléggé ahhoz, hogy új irányokba indítsák el a néző agyát.

Sárosdi Lilla

Így A Párt végül roppant izgalmas formában, ezernyi ötlettel és színházi értelemben véve igen progresszíven fest meg egy lesújtó állapotrajzot a végletekig züllött magyar közállapotokról, és világosan elmondja, hogy egyetlen, eddig felmerült megoldási javaslat sem vált be. Hogy Schilling maga nem ad új útmutatót az elromlott dolgok megjavításához, azt, mivel ez nevetségesen túlzó és színháziatlan elvárás lenne, nem lehet az előadás hiányosságának nevezni. De azt már igen, hogy ilyen kevés konkrét, újszerű, meglepő vagy revelatív állítással nem is sikerül a nézőt legalább elindítania azon az úton, ami egy legalább részmegoldási javaslat felé vezethetne, noha a politikai és vitaszínház jellegéből adódóan úgy tűnik, mintha ez lett volna a cél.