Egyfelvonás

pro|vocation (a Manufacture – a Nyugat-Svájci Művészeti és Tudományegyetem – harmadéves színművész-hallgatóinak előadása az Avignoni Színházi Fesztiválon)

Mint egy általánosabb értelemben aktuális, politikai-közéleti rövidhírek helyett társadalmi problémákon alapuló Feketeország: ilyen Schilling Árpád svájci színiegyetemi rendezése, a pro|vocation az Avignoni Színházi Fesztiválon. A Krétakör legendásnak mondható produkciójához, a Feketeországhoz hasonlóan az egymástól ritmusukban és hangvételükben is eltérő, remek dramaturgiával váltakozó etűdöket a jelentőség köti össze: a leghumorosabb jelenetnek ugyanúgy súlya van, mint a legprovokatívabbnak.

Fotók: © Aline Paley

A fiatal színészek ugyanis csak arról beszélnek, ami komolyan foglalkoztatja őket – legalábbis erre utal az a mély beleéléssel párosuló, érezhető emberi-színészi önazonosság, ami a játékukat jellemzi. Ám a problémafelvetés korántsem az egyetlen erőssége az előadásnak: a színház mint nyelv használata egy pillanatra sem kerül háttérbe a nemi vagy etnikai sztereotípiákkal és egyenlőtlenségekkel, a családon belüli képmutatással és megértéshiánnyal vagy a patriarchátussal kapcsolatos kérdések mögött. (Nézd meg a lenti videót az előadásról!)

A Krétakör videója az előadásról

A hallgatók nem csak a színészi eszközök alapos ismeretéről adnak számot, de a látszólagos eszköztelenséggel, a hangsúlyos jelenléttel is kifinomultan játszanak – s épp ez teszi lehetővé, hogy az olyan „provokációk”, mint a kifejezetten sok meztelenség vagy az akár szélsőséges erőszak ne teátrális maníroknak vagy egy-egy elmélet puszta demonstrálásának tűnjenek, hanem valóban szervesüljenek az előadásba.

© Aline Paley

A tanmesei hangvétel elkerülésében az is fontos szerepet játszik, hogy a problémafelvetés módjában Schilling és a színészek túllépnek a kliséken. Az csak a dolog egyik fele, hogy többféle értelemben véve is valós kommunikáció zajlik a nézőkkel; például egy bevándorló sorsáról csak a konkrét és bátor nézői közbeavatkozás dönthet (valóban fel kell menni a színpadra, és ott valóban beszélni kell).

© Aline Paley

De ebben az előadásban nem egyszerűen – mondjuk – a női test tárgyiasítása révén mutatják be a női test tárgyiasítását, hanem kifordítva azt közhely-mivoltából, a férfi testének tárgyiasítása tükrében; a nemi erőszak kérdéséről pedig egy szinte abszurd, mégis erős jelenetben szintén a helyzet megfordítása (nők „erőszakolnak” férfit) révén gondolkodtatnak. A feminizmus kérdése nem csak az előadást megzavaró, félmeztelen, az avignoni fesztivál túlzott maszkulinitása ellen tüntető nők révén kerül elő, de a mozgalomhoz csatlakozni kívánó, az egyenlőséget abszolút szó szerint értő, szintén félmeztelen férfiak és az őket fogadó elutasítás révén is.

© Aline Paley

Az ilyen gesztusokkal pedig az előadás képes elérni, hogy ne induljon be a legyintés reflexe, amikor a folyamatos és remek humorral megtámogatott, színházi értelemben is kifogástalan jeleneteket látjuk a mindenki számára ismert problémákról. Mert míg egy-egy társadalmi lépfene direkt bemutatására nyilván mindenki azt feleli, hogy „tudok a dologról, köszönöm az emlékeztetőt”, addig a váratlan szituációk és szokatlan nézőpont valóban fokozott figyelmet követel – hiszen anélkül a jelenet valódi felvetései is rejtve maradnak, nem beszélve a kifordítás értelméről és céljáról. A gondolkodó néző pedig a legjobb dolog a világon. Miatta van értelme a színháznak.