Egyfelvonás

Eszenyi Enikő (fotó: Pályi Zsófia, Origo)

Beköltözik-e a hamis, üres és semmitmondó huszáros-magyaros nosztalgia a Vígszínházba a jelenlegi, minduntalan a jelenkorra reflektáló, kortárs kérdéseket feszegető repertoár helyett? Ez a tétje annak, hogy kinevezik-e Balázs Pétert a nagykörúti színház élére, a jelenlegi igazgató, Eszenyi Enikő helyére.

Sok minden máson kívül az iskoláskor végéig tartó bő tizennyolc évben dől el véglegesen és visszavonhatatlanul az is, hogy az ember fia-lánya érteni, élvezni fogja-e a színházat élete hátralévő részében, és ezáltal az is, hogy milyen lesz a viszonya általában a művészetekhez. Az iskolával együtt (és attól nem függetlenül) kezdődik a színházi évad is.

A legkevésbé sem mindegy tehát, hogy milyen előadásokkal találkozik egy gyerek vagy egy fiatalember: olyanokkal, ahol a gyerekeket egyszerűen csak az átlagosnál butább felnőttként kezelik, vagy olyanokkal, ahol azt mutatják meg, mitől lehet érdekes, és nem unalmas a színház: ahol a szó szoros és átvitt értelmében is partnerként kezelik az embert, és ahol alkalomadtán még az élmény feldolgozásához is kulcsot adnak.

Szerencsére Budapesten is egyre több színház képviseli az utóbbi irányvonalat - az ő előadásaikból válogattunk óvodáskortól a felnőttkor kapujáig.

Budapest Bábszínház: Semmi - Fotó: Éder Vera

A Nemzeti Színház kitette új logóját a Facebookra. Sok hozzáfűznivalónk nincs, láthatóan egy letisztultabb, egyértelműbb elrendezéshez, hagyományosabb betűtípushoz és a patinás aranyszínhez nyúl vissza, illetve kiemelt helyet kap rajta a színház alapításának éve, ami szintén egy konzervatívabb hozzáállást tükröz. Persze könnyen lehet, hogy ez egy régi logó, amit újra elővettek. Az eddigi sem égett belénk különösebben, de most érdemes összehasonlítani a kettőt. Szavazz, hogy melyik tetszik jobban!

Mark Ravenhill: Állampolgári ismeretek (a MaNNa és a Zsámbéki Színházi Bázis előadása)

Egyebek mellett azért olyan nehéz kamasznak lenni, mert az ember ebben a korban "készül el": ha tetszik, ha nem, el kell döntenie, hogy kicsoda is ő; milyen utat követ az életben, mi a fontos számára és mi nem, mivel azonosul és mivel nem, mihez vonzódik és mihez nem. Egyszerűbb, ha valaki ott áll a háta mögött, és megmondja, hogy mit kell csinálni - de az nem önálló választás, és mint ilyen, az ember sosem fogja teljes egészében a magáénak érezni. A döntéseket, az öndefiníciót viszont annál többen nehezítik meg; kapásból ott van például a kamaszt körülvevő kis, zárt társadalom, az osztályközösség, a maga sokszor erőszakosan betartatott és hangadók által hirdetett értékrendjével, ami akkor tud igazán kellemetlen lenni, ha az ember afelé kacsintgat, hogy egy kicsit is eltérjen attól, amit átlagosnak gondol.

Spiegl Anna, Ivanics Tamás - Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt

Szörényi Levente - Bródy János: István, a király (Szegedi Szabadtéri Játékok)

Alföldi Róbert nem értelmezi át, nem értelmezi újra a Szegedi Szabadtéri Színpadon az István, a király című, idén harmincéves rockoperát, és nem korlátozza az érvényességét valamely konkrét, aktuálpolitikai üzenetre. Nem rendez katartikusan jó, tökéletes előadást. Viszont a darab vázáig lebontja a rárakódott, ilyen-olyan üledéket, hogy újra láthatóvá váljon, melyik szereplő mit képvisel, ki miért teszi, amit tesz, és kinek milyen a viszonya a többiekkel, azaz, hogy pontosan miről is szól ez a történet. Ez pedig talán a legjobb, ami egy, a kultusz patinájával bevont művel történhet.

Stohl András - Fotók: MTI / Kelemen Zoltán Gergely

Shakespeare: Szeget szeggel (a moszkvai Vahtangov Színház előadása a gyulai Shakespeare-fesztiválon)

Érthetetlen, hogy Magyarországon miért nem játsszák szinte soha Shakespeare megannyi súlyos és mindig aktuális kérdést feszegető, fontos drámáját, a Szeget szeggel-t. A darabban Bécs nyámnyila hercege úgy dönt, távozik a városból, és átruházza a hatalmat Angelóra, bízva abban, hogy őbenne megvan a hercegből hiányzó erélyesség a fertőbe süllyedt város megtisztításához. Ám Angelo olyannyira ragaszkodik a törvény betűjéhez, hogy egy házasságra készülő szerelmespárt is halálra ítél, amiért azok bűnbe estek már azelőtt, hogy megesküdtek volna. A herceg pedig pont arra szeretné kényszeríteni a "vőlegény" épp apácának állni készülő, hozzá esdekelni érkező húgát, amiért másokat elítélt. (A három éves előadás hazájában, Oroszországban, a vérlázítóan homofób, végtelenül bigott és mérhetetlenül ostoba, szexualitásról szóló törvények - amelyek tiltanak mindent, ami kívül esik a "vaginális behatoláson" - elfogadása után most alighanem aktuálisabb, mint valaha.)

Szergej Jepisev - Fotók: Kiss Zoltán / Gyulai Várszínház

Száraz Dénes - Vele, de nélküle (az AlkalMáté Trupp előadása)

Tulajdonképpen nincs is abban semmi meglepő, hogy "a legendás Máté-Horvai osztály" tagjairól szóló előadássorozat darabjai közül a Száraz Dénesről szóló sikerült a legjobban - hiszen alapvető közhely a színházban, hogy a jó drámához jó alapkonfliktus kell. És konfliktusból ezúttal akadt bőven elég. Például, hogy a mindig a címszereplő életéről és az osztálytársakhoz, a színházhoz való viszonyáról szóló előadásban pont Száraz Dénes utasította vissza a szereplést. Vagy hogy a színész talán az egyetlen az osztályból, aki sosem érezte jól magát ebben a közösségben. És hogy, mivel nem érezte magát elég tehetségesnek, korábban ott akarta hagyni a színészi pályát. Azóta viszont milliós nézettségű, vitatható színvonalú napi szappanoperában játszik, de a nevéhez kötődik az egyik (ha nem a) legismertebb sörreklám is.

Szandtner Anna, Czukor Balázs - Fotók: MTI / Kallos Bea

pro|vocation (a Manufacture - a Nyugat-Svájci Művészeti és Tudományegyetem - harmadéves színművész-hallgatóinak előadása az Avignoni Színházi Fesztiválon)

Mint egy általánosabb értelemben aktuális, politikai-közéleti rövidhírek helyett társadalmi problémákon alapuló Feketeország: ilyen Schilling Árpád svájci színiegyetemi rendezése, a pro|vocation az Avignoni Színházi Fesztiválon. A Krétakör legendásnak mondható produkciójához, a Feketeországhoz hasonlóan az egymástól ritmusukban és hangvételükben is eltérő, remek dramaturgiával váltakozó etűdöket a jelentőség köti össze: a leghumorosabb jelenetnek ugyanúgy súlya van, mint a legprovokatívabbnak.

Fotók: © Aline Paley

Márton Gyula: Csinibaba (a Győri Nemzeti Színház előadása a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon)

Az emblematikus Tímár Péter-film, a Csinibaba alapjául szolgáló eredeti darab színpadi ősbemutatójában a rendező legfontosabb és legszimpatikusabb döntése az volt, hogy nem próbálta rekonstruálni a moziverzió sikeréhez nagymértékben hozzájáruló egyedi filmes, formai trükköket, s a vásznon látott világnak olyan megejtően különös atmoszférát adó gyorsított, lassított vagy visszafelé játszott mozdulatokat erős rendezői koncepcióval kívánta pótolni. Kszel Attila rendezésében a Csinibaba elkerüli ugyanis a legfőbb csapdát, és nem válik nosztalgikus, giccsesen bájos múltidézéssé, hanem a hatvanas évek politikai berendezkedésének fájóbb magánéleti tükröződéseire koncentrálva, a filmben felbukkant bánat-okokat még jó néhánnyal megtoldva és a szabadságvágyat vezérlőelvvé emelve elkeseredett, visszamenőleges rendszerkritikává válik. Ez pedig - mármint a határozott és kidolgozott gondolat felbukkanása egy megannyi slágert felvonultató, nyári, szabadtéri színpadi zenés vígjátékban - üdítőbben hat, mint egy gyors és hideg éjszakai zápor.

Lőrinczy Attila: Könnyű préda (a Pentaton Koncert- és Művészügynökség és a Szentendrei Teátrum előadása a Városmajori Szabadtéri Színpadon)

Lőrinczy Attila Budapesten eddig még be nem mutatott szomorúvígjátéka tipikus, de nem közhelyes figurák sorstörténeteit rajzolja fel egy társaság tagjaival rokonságban vagy baráti kapcsolatban álló, idős üzletember halotti torát ürügyül használva: a szereplők nem csak, hogy mind pontosan kidolgozott háttérrel és jellemmel rendelkeznek, de fontos és - helyenként - színházban túl ritkán előkerülő problémákat testesítenek meg. Van itt Kádárt visszasíró, mára erőszakba keseredett hajdani pártbizalmi, a Ratkó-korszakban abortuszokból meggazdagodó nőgyógyász, a rendszerváltáskor Amerikába vándorolt, de ott senkivé váló zenész, letört ambícióit alkohollal pótló negyvenes férfi, és nála harminc évvel idősebb férje mellett a megzápulás tragédiájával viaskodó friss özvegyasszony. Lőrinczy pedig olyan magabiztos kézzel tereli egy színpadra őket, hogy az ne rezervátumnak hasson, hanem megmaradjon természetesnek és nagyon is életszagúnak.

Sarkadi Kiss János, Balikó Tamás, Margitai Ági, Pikali Gerda, Bezerédi Zoltán, Mózes András - Fotók: Városmajori Szabadtéri Színpad