Egyfelvonás

Sok minden máson kívül az iskoláskor végéig tartó bő tizennyolc évben dől el véglegesen és visszavonhatatlanul az is, hogy az ember fia-lánya érteni, élvezni fogja-e a színházat élete hátralévő részében, és ezáltal az is, hogy milyen lesz a viszonya általában a művészetekhez. Az iskolával együtt (és attól nem függetlenül) kezdődik a színházi évad is. 

A legkevésbé sem mindegy tehát, hogy milyen előadásokkal találkozik egy gyerek vagy egy fiatalember: olyanokkal, ahol a gyerekeket egyszerűen csak az átlagosnál butább felnőttként kezelik, vagy olyanokkal, ahol azt mutatják meg, mitől lehet érdekes, és nem unalmas a színház: ahol a szó szoros és átvitt értelmében is partnerként kezelik az embert, és ahol alkalomadtán még az élmény feldolgozásához is kulcsot adnak.

Szerencsére Budapesten is egyre több színház képviseli az utóbbi irányvonalat – az ő előadásaikból válogattunk óvodáskortól a felnőttkor kapujáig.

Budapest Bábszínház: Semmi – Fotó: Éder Vera

A legkisebbek számára remek délelőtti program a Tünet Együttes Kucok című, családi előadása, amelyben a gyerekek maguk is egy bájos mese résztvevőjévé válnak, és már kiskorban megismerkednek azzal a szemlélettel, amely nem fegyelmezéssel, hanem valódi együttműködéssel éri el a gondtalan gyerekrészvételt. Így az előadás több szinten is izgalmassá válik: egyrészt adott maga a mese, amelyet közelről és pontról pontra követnek végig és formálnak a gyerekek, másrészt a színház lekerül a színpadról, a függöny mögül, és akként mutatkozik, ami valójában: a világ egyik legérdekesebb helyeként.

Az óvodás korosztály számára melegen ajánlott a műsorpolitikájában, arculatában is éppen megújuló és felfrissülő Budapest Bábszínház előadásainak végiglátogatása – igazán nagyot csalódni nem lehet bennük. Érdemes a Pettson és Findusszal kezdeni: Pettson, a magának való, polihisztor feltaláló és kismacskája, Findusz története alighanem egyike a világ legaranyosabb meséinek – legalábbis a Bábszínház előadása alapján mindenképpen úgy tűnik. Különös és bájos szülő-gyerek történet ez, még ha a szülő nem is szülő igazából, hanem egy mogorva ezermester, a gyerek pedig valójában egy cica, aki kéretlenül jelenik meg leendő gazdájánál. (Bővebben az előadásról »)

Budapest Bábszínház: Pettson és Findusz – Fotó: Éder Vera

A Bábszínház az untig ismert mesék izgalmasabbá tételében, újrafelfedezésében is igen jó úton halad.

A klasszikus mesék kedvelői bátran benevezhetnek a Lúdas Matyira, az egyik legjobb magyar drámaíró, Tasnádi István átiratában, amely játékos nyelvezetével, gördülékenységével, felnőtteknek szóló apróságaival kisebb és nagyobb füleknek is megadja, amit meg kell, miközben egyrészt elegánsan egyszerűsíti a sztorit, másrészt izgalmasan tologatja a hangsúlyokat, s eközben a bábok is lenyűgözőek. (Bővebben az előadásról ») Ezek után izgatottan várjuk a Bábszínház új gyerekbemutatóját, amely Marék Veronika közkedvelt Boribon-sorozatából készül, és amelyet október 8-án mutatnak be. A Boribon és Annipanni rendezője a Budapest Bábszínház színésze, Ellinger Edina, a címszerepeket két nagyszerű fiatal színész, Bercsényi Péter és Mórocz Adrienn alakítják, az előadás zenei anyaga pedig a Boribon muzsikál című Fonogram-díjas lemez lesz – úgy tűnik, kár lenne kihagyni.

Az alsó tagozatosoknak sok felnőttel ellentétben megadatik az élmény, hogy valódi formálói lehessenek egy interaktív előadásnak, valódi, felelős döntéseikkel határozzák meg egy-egy színházi, az élet komoly kérdéseit modellező szituáció alakulását. A Káva Kulturális Műhely Mu Színházban játszott, Gubanc című előadása vegyíti a mesét a nagyon is hétköznapi helyzetekkel, így beszélve arról, mit is jelent „jó gyereknek” lenni – kötelező érvényű, de furcsa szabályokat betartani, szót fogadni. A kétszintű foglalkozás hatása sokkal nagyobb, mint egy „átlagos” gyerekelőadásé: a részvétel miatt a gyerekek komolyan elgondolkodnak saját életük helyzetein, és a mesés-valós szituációk révén újfajta szemszögből látnak rá és értik meg saját problémáikat.

Káva Kulturális Műhely: Gubanc

Az eggyel idősebb korosztály számára nagyon könnyű a döntés: ha az ember elmúlt már tizenkét éves, a legjobb dolog, ami színházban történhet vele, ha elmegy, és megnézi a Budapest Bábszínház Semmi című ifjúsági előadását. Sok jó előadás fut ennek a korosztálynak, de amíg nem látta mindenki a Semmit, addig nem is lehet fontosabb dolga, mint egy jegy megszerzésén ügyködni.

A dán Janne Teller mesteri kisregénye (erre írtunk róla), amelyből csodálatos színpadi verzió készült (ráadásul a Quimby zenéjével), attól a kilométerkőtől indul, amelyhez minden tizenéves eljut egyszer: ez az a pont, amikor az emberben először merül fel, hogy az életben semminek sincs semmi értelme, mert úgyis hamar véget ér, vagy nem éri meg a befektetett erőt, vagy önmagáért való, vagy egyszerűen nem olyasmi, amiért érdemes lenne leélni nyolcvan évet. Egy osztály tagjai a fenti igéket hirdető gyerek meggyőzése végett elkezdik összehordani a Fontos Dolgok Halmát, ezzel próbálva bizonyítani, hogy igenis vannak dolgok az életben, amiknek van értelmük. Kamaszokról, de korántsem csak kamaszoknak szóló, vegyesen élő szereplős és bábos, gyönyörű látványvilágú és profin rendezett előadás a Semmi: lehet, hogy kamaszkorban szembesül az ember először a benne felvetett kínzó kérdésekkel, de azok olyan erőteljesek, hogy színházban kívánni sem lehetne jobb alapkonfliktust. (Bővebben az előadásról »)

Budapest Bábszínház: Semmi – Fotó: Éder Vera

A középiskolásoknak szóló előadások sokszor azon buknak el, hogy a felnőtt rendező és a felnőtt színészek a legjobb szándékuk ellenére sem tudják átlépni a generációs szakadékot, ami a célközönség és köztük tátong, legyen szó úgy a hiteles nyelvhasználatról, mint az átalakult kommunikációs formákról, életmódbeli sajátosságokról. A Kolibri Színház Cyber Cyrano című (sajnos már csak viszonylag ritkán játszott) előadása épp azért olyan nagyszerű, mert a sorolt problémák közül egyik sem igaz rá, sőt: mivel a „digitális bennszülöttekről” szól, akik nem megtanulták a számítógép és internet használatát, hanem az az első perctől épp olyan természetes számukra, mint a papír meg a színes ceruza, így tökéletesen adaptálja a kamaszok szokásait, egészen egyedi formanyelvet hozva létre a virtualitásból.

Emellett persze a sztori is roppant erős: egy iskolában két lány nem létező személyeket hozott létre, s azok virtuális megtestesüléseit megszemélyesítve chateltek, e-maileztek az osztály tagjaival, akik természetesen nem sejtették, hogy beszélgetőpartnerük valójában az osztálytársuk – a megtörtént esetet feldolgozó, az osztályközösséghez tartozás problémáiról rengeteget elmondó történet csaknem tragédiába torkollik. (Hosszú kritika az előadásról »)

Diákokról szól több kihagyhatatlan előadás is, amely a kamaszokhoz akar beszélni. A Bárka Színház A harmadik hullám című előadása egy kaliforniai történelemtanár 1967-es kísérletét dolgozza fel: a tanár egy tematikus héten meg akarta mutatni diákjainak, hogy nincs igaza annak, aki szerint a Harmadik Birodalom elrettentő példája miatt már úgysem történhetne meg ugyanaz még egyszer. Ennek érdekében maga hozott létre egy minidiktatúrát az iskolában – csakhogy a kísérlet annyira „sikeres” volt, hogy annak hatásait már nem tudta kezelni. A dinamikus, nagyon mai nyelven beszélő előadás nem csak annyit mond el, miért rossz autokratikus rendszerben élni, és nem is csak annyit, hogy nagyon könnyű bárkit manipulálni, de felhívja a figyelmet arra a dermesztő gondolatra is, hogy az ember természeténél fogva talán igényli, hogy egy erős, diktatórikus és rátermett vezető döntsön helyette, még akkor is, ha racionálisan átgondolva a dolgot elvileg tisztában is lenne ennek veszélyeivel. (Bővebben az előadásról »)

Bárka Színház: A harmadik hullám – Fotó: MTI / Kallos Bea

Két némiképp hasonló új bemutatóra is érdemes várni. Az egyik a Katona József Színház ifjúsági programjának keretében belül, Robert Merle Az üvegfal mögött című, a hatvannyolcas diáklázadásokról szóló regénye nyomán készül – hangsúlyosan reflektálva az elmúlt év budapesti diákmegmozdulásaira is. Kovács D. Dániel egyetemi rendezőhallgató bemutatójáról szólva Máté Gábor, a színház igazgatója azt mondta: fontos, hogy ilyen témákról beszéljenek azzal a generációval is, amelynek szülei még nem a szabadságban éltek. „Nem irigylem a most felnövő generációt: nincs mintájuk arról, hogy mivé válhatnak” – fogalmazott.

Már elkészült, és a Zsámbéki Színházi Bázison be is mutatták az Állampolgári ismeretek című darabot, amelyet ősztől a Stúdió K fog játszani. Jellemzően azok az igazán jó ifjúsági előadások, amelyek nemcsak, hogy nem bagatellizálják, hogy milyen irgalmatlanul nehéz is kamasznak lenni, de azt is képesek átadni, hogy miért is van ez így – pont, mint az Állampolgári ismeretek. Az előadás arról szól, hogy egy kamasznak, ha tetszik, ha nem, egyszer el kell döntenie, hogy kicsoda is ő; milyen utat követ az életben, mi a fontos számára, és mi nem, mivel azonosul, és mivel nem, mihez vonzódik, és mihez nem. Egyszerűbb, ha valaki ott áll a háta mögött, és megmondja, hogy mit kell csinálni – de az nem önálló választás, és mint ilyen, az ember sosem fogja teljes egészében a magáénak érezni. A döntéseket, az öndefiníciót viszont annál többen nehezítik meg; kapásból ott van például a kamaszt körülvevő kis, zárt társadalom, az osztályközösség, a maga sokszor erőszakosan betartatott és hangadók által hirdetett értékrendjével, ami akkor tud igazán kellemetlen lenni, ha az ember afelé kacsingat, hogy egy kicsit is eltérjen attól, amit átlagosnak gondol. Az előadás főszereplője speciel egy nemi identitását kereső srác, de a homoszexualitás kérdése csak egyike a felvetett és remekül bemutatott kérdéseknek. (Bővebben az előadásról »)

Állampolgári ismeretek – Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt

Ezek az előadások egytől egyig a teljes – tehát a felnőtt-előadásokkal együtt számított – színházi választék élvonalából valóak. Jól jár tehát az a szülő is, aki a most kezdődő évad során elkísérheti rájuk a gyerekeit.